Stryper: No More Hell To Pay
Emlékszünk-e még a Europe együttes Final Countdown-jára? Fülbemászó, mégis kemény zene, bravúros hangszerbűvölés, extravagáns fellépőruhák, lobogó hajzuhatagok, elképesztő pirotechnika, s persze pózolás minden mennyiségben – a nyolcvanas évek glam-metáljának összes jellemzőjét egybesűríti e gigantikus sikerű dal, melynek szintidallamát és gitárszólóját azóta is számtalan kamaszsrác próbálgatta otthon, a haveroktól kölcsönkért vagy a szülőktől karácsonyra kikönyörgött hangszeren. Az azonban már kevesebbekhez jutott el ide, Közép-Európába, hogy a műfaj egyik zászlóvivője bizony egy keresztény együttes volt. A Stryper egyszerre terjesztette el a dallamos metál stílusjegyeit és fogadtatta el széles tömegekkel a keresztény üzenetet.
A nevét Izajás könyvének 53. fejezetéből kölcsönző Stryper együttes (stripe = csík, korbácsütés a King James-fordításból, magyar fordításban: „az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást.”) kacskaringós utat járt be a megtéréstől és a zenei példaképek (pl. Van Halen) másolásától kezdve a kirobbanó sikeren, majd hitbeli válságon át egészen az új évezred küszöbén létrejött újraegyesülésig. A fénykorban bevetett sárga-fekete csíkos szerelés ma már röhejes, de ha a csapat zenéjére figyelünk, érdekes élményben lehet részünk.
Már csak azért is, mert legújabb, No More Hell To Pay című albumuk szerencsés ötvözete saját klasszikus stílusuknak és az azóta révbe ért modernebb törekvéseknek. S ez az elegy kitűnően működik: nincsenek túlbonyolított alapok, végig követhetőek a zenei történések, s a zenekar jó érzékkel működteti a valahonnan ismerős, mégis újat nyújtó riffekből, harmóniamenetekből és hangszerelési megoldásokból összeálló nosztalgiafaktort. A korong meglepően ráérősen indul, egészen a harmadik dalig (Saved By Love) kell várni egy gyorsabb tempóra. Ezután viszont a lemez egyik legjobban eltalált dala következik: a Jesus Is Just Alright kezdetű gospel (!) feldolgozása igazi hard rock nótaként mutatkozik, sőt, még a tempóváltásos blues-betét is illik az összképbe. A The One az album ügyeletes balladája a szokásos nagyívű gitárszólóval, majd hirtelen beszigorodik az anyag: a Legacy és a Marching Into Battle sötétebb vidékek felé kacsingat, ám ezúttal is hallhatunk egy-egy olyan gesztust, mely lazítja a zakatolást. Sűrűn szekvenciázó, tercmenetes szólók, nyolcvanas éveket idéző, egyszerűségükben megragadó riffek, gitár- és ének-sikongatások (ezeket szerencsére nem viszi túlzásba Michael Sweet) közepette érkezünk meg a No More Hell To Pay másik kiemelkedő (és ezúttal saját) szerzeményéhez: a Water Into Wine nyitóriffje gyönyörűen idézi meg a hetvenes évek klasszikus hard rock-vonalát, s a folytatás is garantáltan libabőrös az osztott vokállal, az azonnal megjegyezhető refrénnel és a fergeteges gitárszólóval.
Ahogy azokon, akik egy-egy vastagabb gitárhangzás hallatán nyomban ördögöt kiáltanak, úgy a glam-metál parodisztikus előadásmódján és egyéb túlkapásain is mosolygok. Persze tudom, ízlések és pofonok, de ha tudatosítjuk, hogy a fémes hangvétel romboló ösztön helyett felszabadító lendületet közvetít, és a külsőségek helyett elkezdünk figyelni magára a zenére, kiderül, hogy a Stryper visszatérése utáni talán legjobb anyagát tette le az asztalra a No More Hell To Pay-jel. Mely album egyben kitűnő illusztrációja annak, hogy az örömhír – kulturális különbözőségeink ellenére vagy tán épp ezért – bármilyen stílusban hiteles maradhat.
(Stryper: No More Hell To Pay, 52 perc, Frontiers Records, 2013)