Kegyelem és kalmárszellem – Interjú Bolyki Lászlóval
Az alábbi beszélgetés szerkesztett változata a Hitvallás c. győri ergyházmegyei lap 2014. júliusi számában jelent meg Bolyki László brácsaművésszel május végi győri könyvbemutatójának alkalmából.
*
– A Budapesti Fesztiválzenekarban, a Concerto Budapest együttesben és az Erkel Ferenc Kamarazenekarban komolyzenét, a Bolyki Brothers énekegyüttessel jazzt és gospelt, saját gyülekezetében pedig egyházi zenét játszik. Hogy jön ez össze időben és zenei ízlésben?
– Időben összejön, hiszen naptárral él az ember. (mosolyog) Mindenre van időm, hiszen összes tevékenységem periodikus: a Fesztiválzenekarral például augusztusban játszom nyári fesztiválokon, most épp a Concerto Budapesttel játszott Mahler II. szimfónia-próbáról érkeztem, a Bolyki Brothersszel szintén lesznek majd próbák és koncertek, de mindig megvan, hogy éppen mit csinálok. Van úgy, hogy egyikből esem a másikba, ez tény, de ilyenkor „át kell kattintani”, ahogy ide, Győrbe érkezve is tettem. Ha pedig hazamegyek, akkor édesapa vagyok és férj: ezt mindnyájan csináljuk – különböző szerepekben élünk.
– S ezek a szerepek egyensúlyban tudnak lenni?
– Amikor éppen valamelyikben benne vagyok, akkor el sem tudom képzelni a többit. Ha Bachot játszom két hétig egy zenekari turnén, akkor minden más zene távol kerül tőlem. Viszont a turnékon nagyon jól lehet könyvet írni: kihasználom a szabadidőket, az utazásokat. Így nem csak meresztem magam a hosszú repülőutakon, hanem dolgozom.
– Zeneileg pedig hogy jön össze ez a sok elfoglaltság?
– Valahogy bennem ez már kicsi gyerekkorom óta megpecsételődött. Például a Bolyki Brotherst amellett csináltuk, hogy az összes testvéremmel együtt klasszikus zenét tanultunk. Nem akartunk együttest alapítani, csak úgy „marháskodtunk”, mert élveztük. A magunk szórakoztatására csináljuk a mai napig; talán ez a gyerekszoba-hangulat érződik a színpadon.
A zenéhez számomra kisgyerekkorom óta a szabadság és az evangélium tartozik. Szívesen emlékszem vissza arra, hogy a diktatúra ideje alatt a szüleim biatorbágyi házunk pincéjében készítettek olyan zenei felvételeket, illetve nagypapám közreműködésével prédikációkat, melyeket diplomata autókban kicsempésztek Monte Carlóba, ahonnan visszasugároztak egy zavarhatatlan rádión. Ez volt a Transfer Rádió, amit nagyon sok arra fogékony ember hallgatott hétről hétre. Föl is jelentettek minket sokszor – a szomszéd bácsi párttitkár volt –, de szép korszak volt, tele veszéllyel, ugyanakkor annak a szabadságnak az érzésével, hogy valami fantasztikus dolog történik. Hát ez az én ellenálló-múltam. (nevet)
– Ez a szabadság-érzés meglelhető-e akkor, ha elkötelezetten művelünk egyféle zenei stílust?
– Ha valaki nagyon elkötelezett egy zenei irányzat mellett, és azt magas színvonalon műveli, akkor ő abban él, és számára idegen a többi; nekem is vannak ismerőseim, akik csak barokk zenét játszanak. Addig nincs ezzel semmi probléma, amíg azt nem állítja, hogy csak az az egy fajta muzsika érvényes. Pedig elég utazni egy kicsit a világban, és meghallgatni, miképp szól Koreában, Tampában vagy Kínában egy istentisztelet. Annyira különbözőek vagyunk, hogy mindezt közös nevezőre csak tartalmilag lehet hozni, stilisztikailag nem.
– S az egyszerű zenekedvelő hívő szempontjából?
– A Milyen zenét szeret Isten? című könyv azért született, hogy egy kicsit távolabbról figyelhessük ezt az egészet. A csőlátás abból fakad, hogy amiben benne vagyok, azt teszem meg origónak, és arra gondolok, hogy az csak úgy lehetséges. Holott gondoljunk bele, hogy térben, csak ma milyen sokféleképpen dicsőítik az Urat… Időben pedig szintén óriási élmény áttekinteni az egyházzene-történetet, hiszen bármilyen zenét szeretünk ma, azon valakik egyszer biztos nagyon súlyosan megbotránkoztak, beleértve a gregoriánt, amit elképesztő ostorozásokkal próbáltak ellehetetleníteni annak idején, mert barbárnak, durvának és közönségesnek tartották. Vagy vegyük Milánó püspökét, Szent Ambrust: az ő zenéje olyan hatással volt hallgatóságára, mint a beatmisék megjelenése.
– S mit lehet kezdeni azokkal, akik valóban azt gondolják, hogy a szinkópa az ördög műve?
– Én úgy vagyok vele, hogy nem tartom feladatomnak, hogy meggyőzzek valakit arról, hogy ez nem így van. Ha valaki így gondolja, és lelki egyensúlyban van – a lélektanban ezt kóros egyensúlynak nevezik (nevet) –, az jobb, mintha én nekimennék. Azért jó inkább könyv formájában mindezt leírni, mert úgyis az fogja elolvasni, akit érdekel, akit ez átemel egy problémás helyzeten. De miért ne maradjon benne meggyőződésében az az ember, aki valami mellett elköteleződött, más mellett pedig nem? Így még lehet boldogan élni, ezzel semmi gondom nincs. Én inkább próbálok távolabbról rámutatni arra, hogy több szempont van.
– A legújabb, Kegyelem és kalmárszellem című kötet is hasonló változatossággal működik… könnyed, humoros, mégis mélyreható.
– Anselm Grün beszél arról, hogy a humor a szentséggel rokon, mert megtanítja az embert távolabbról nézni a dolgokat. Nem marháskodásról van szó, hanem egyfajta öniróniáról, amikor igyekszem humorral szemlélni önmagam. Ez egyfajta távolság saját magunktól: gondolatainktól, fájdalmainktól, tévedéseinktől, igazságainktól. Jó, ha az ember tud egy kicsit röhögni magán, mert ebben a távolságban megvan a belátás és az elfogadás lehetősége is. Ahogy Szent-Gály Kata mondta: Isten egyik keze az öröm, a másik a fájdalom, és bármelyikkel ölel magához, ugyanúgy közelebb kerülünk hozzá. Hajlamosak vagyunk mi, keresztények csak az örömet tulajdonítani Istennek, a fájdalmat pedig a gonosznak, ugyanígy a jóléttel és a szenvedéssel. Közösségi oldalakon lehet látni olyan háromperces klipeket, amik éppen megúszott balesetekről szólnak, bizonyítékként arra, hogy van Isten és vannak védőangyalok. De képzeljünk el mellé olyan videót, amikor nem úszták meg… akkor nincs Isten, a védőangyalok meg szabira mentek?! Ez a fajta széthasadt gondolkodás csak addig elvi kérdés, amíg nem egy közeli hozzátartozómmal történik valami. S akkor gondoljuk azt, hogy Isten hirtelen elnézett másfelé, s ezért történik a szörnyűség? Széthasadt istenkép ez.
– Egészen torz lelki pályára kerülhetünk, ha a tragédiát, szenvedést így dolgozzuk fel…
– Ennek a könyvnek az alapparadigmája Jób története. Életünket úgy képzeljük el, ahogy ő: én szolgálok neki, és Isten ezért szolgáltat. Ha jól szolgálok, akkor ő sokat szolgáltat. Ez üzlet: én hűséges vagyok, és Isten ezért cserébe megáld. Innen a kalmárszellem cím, hiszen üzleti kapcsolatban vagyok Istennel. Jób könyve pedig arról szól, hogy a sátán megszólítja az Urat: persze, hogy szolgál téged, mert pörög a kassza. Ez tulajdonképpen a pokol filozófiája: biznisz van. De mi történik, ha nincs üzlet?
– Ez tulajdonképpen a feltétlen szeretet próbája?
– Így van, illetve a személyes kapcsolat próbája is, mert amikor olyan dolgok történnek velünk – még ha csak tizedannyi is –, mint Jóbbal, akkor nem biztos, hogy az Isten iránti lángoló szeretet fogja birtokba venni a lelkünket, inkább az a kérdés, hogy miképp tudjuk földolgozni azokat a traumákat, amiket nem tudunk Istentől elfogadni. Ez az igazi kérdés: személyes kapcsolatunk van-e Istennel, önmagáért szeretjük-e őt – mert a kereszténység végső soron Krisztussal való személyes közösség –, vagy pedig azért, amit ad. A kegyelem arról szól, hogy nincs üzlet. A kereszt arról szól, hogy ott van kifeszítve a Názáreti Jézus, és azokért imádkozik, akik leköpik, gyalázzák, és szöget vernek a kezébe. A jobb latornak nem volt ideje tanúságot tenni, egyetlen jócselekedet sem történhetett már az életében, csak egy rádöbbenés, odafordulás egy személyes közösség Vele.
Ezek lecsupaszított dolgok. Jézus gyakorlatilag semmi mást nem csinált, mint hogy ezt a biznisz-istenképet zúzta porrá. Mit találunk a tékozló fiú történetében? Tessék, szolgálhatsz egész életedben, és közben távol lehetsz tőle a szívedben. Lehet, hogy elbuksz, egyáltalán nem szolgálsz, mégis ez a fiú közelebb kerül Istenhez, mint az idősebbik. Fontos megjegyezni: Jézus nem azt emeli ki, hogy szerencsejátékozzunk és járjunk prostituáltakhoz, hanem lecsupaszítja a helyzetet karikatúraszerűen: az idősebb fiú szívében van távolabb Istentől. Szív-kérdés az egész!
– Az ilyen határhelyzetben érzett fájdalom gyógyítható zenével? Kizenélhető-e a fájdalom?
– A zenének óriási ereje van, de ehhez egyfajta tudatosság kell. Nagyon sokat enyhíthet. Zenészként állítom, hogy én már nagyon sok fájdalmat kizenéltem magamból. Hasonlóképp a sport: rengeteg belső feszültséget és agressziót lehet egy jó kocogással vagy focimeccsel kitombolni. Azt hiszem, ahogy begyaloglunk egy zavarosba az életünkben, azért onnan ki is kell gyalogolni. A zene tehát önmagában nem megoldás, inkább egyfajta segítség.
Paksa Balázs
(Megjelent: a Győri Egyházmegye honlapján, 2014. július 15-én)