Zsoltárok – A zsoltáréneklésről
- A szentmise énekei
- Az olvasmányrend és az énekrend
- A szentmise zsoltárai
- Hogyan énekeljük és kísérjük a zsoltárokat
A szöveg kötöttsége szempontjából a mise énekei két csoportba sorolhatók: állandó részek (ordinárium) és változó részek (proprium). Az ordinárium tételei állandóak, minden misén azonosak, nem szabad a szövegüket megváltoztatni, kihagyni vagy más énekkel helyettesíteni (lásd a Misekönyv Általános Rendelkezéseiről szóló írásunkat). Ide tartozik az Uram irgalmazz, a Dicsőség, a Hitvallás, a Szent vagy és az Isten Báránya. Ezek „gitáros” megzenésítéseit gyűjtöttük össze a Liturgikus célú misék listájában.
A változó részek a Kezdőének, az
a) Az olvasmányközi énekekre vonatkozik a változó részek közül a legkötöttebb szabály: szövegük csak az olvasmányos könyvből, a Gradualékból vagy az engedélyezett időszaki válaszos énekek közül vehető. Csendesmise esetén a válaszos zsoltárt fel kell olvasni, az evangélium előtti ének (alleluja) pedig elmarad.
b) A kezdő- és áldozási ének szövege vehető a Gradualékból, illetve mellette vagy helyette énekelhető más olyan mű, amely megfelel a c) pontban felsorolt követelményeknek. Csendesmise esetén a Misekönyvben szereplő szöveget olvassa fel a lektor, vagy segítő hiányában maga a pap.
c) A felajánlási és kivonulási ének szabadon választható; énekelhető minden olyan mű, amely megfelel a liturgikus zene általános szabályainak (szent, művészi, egyetemes), illeszkedik az adott cselekményhez, illetve az aktuális ünnep és liturgikus időszak jellegéhez. Akár ének nélküli hangszeres betét, instrumentális darab is elhangozhat. (A kivonulási ének hivatalosan nem része a misének, de a szabályok arra is vonatkoznak.)
A szentmisében felcsendülő énekek zenéjével kapcsolatban csak általános irányelvek vannak megadva: legyen „szent, művészi és egyetemes”, legyen méltó a liturgiához, alkalmazkodjon a népek zenei-kulturális hagyományaihoz, és – legalább egyes részeiben – tegye lehetővé a hívek bekapcsolódását az éneklésbe, figyelembe véve az adott misén részt vevők képességeit. A rendelkezések egyetlen hangszert, zenei stílust vagy előadásmódot sem tiltanak vagy tesznek kötelezővé. Bár a gregoriánt ősi volta és a változatos szentírási szövegek előadásához való alkalmassága miatt az egyház „saját énekének” tartja, az orgonát pedig az egyházzene történetében betöltött szerepe és a praktikus, széles hangterjedelmű, sokféle hangszínt és hangerőt előállítani képes sípjai teszik a templom hagyományos hangszerévé, egyiknek sincs kizárólagos helye a misében. Egyházunk beenged a templomba minden hangszert és zenei stílust, amely alkalmas vagy alkalmassá tehető a liturgikus szolgálatra. A megyéspüspöknek és a nemzeti püspöki konferenciának lehetősége van a saját területén korlátozni a templomban használható hangszereket és zenei stílusokat. Magyarországon ilyen korlátozás egyetlen egyházmegyében sincs érvényben, nincs is rá törekvés.
Az olvasmányrend és az énekrend
A szentmise olvasmányai a liturgikus reform óta többéves ciklusokban váltakoznak, hogy így a Bibliából minél több rész elhangozzon. A vasárnapi olvasmányok három évre (A, B, C év), a köznapi olvasmányok két évre (I., II. év) vannak elosztva; a két ciklus egymástól független. A nagyobb ünnepek (pl. karácsony, húsvét) olvasmányai minden évben állandóak. Az egyes misék olvasmányait az Ordo Lectionum Missae (A szentmise olvasmányai c. liturgikus könyv, röviden OLM, lekcionárium vagy olvasmánykönyv) megfelelő kötetében találjuk. A lekcionárium három vasárnapi kötete és a Misekönyv letölthető a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból.
Az olvasmányközi énekeknek két sorozata létezik, melyek használat szempontjából egyenértékűek: egy egyéves és egy három- (ill. köznapok esetében két-) éves énekrend; mindkettő úgy van összeállítva, hogy a megadott zsoltárszövegek az aktuális ünnephez és időszakhoz, illetve a misében elhangzó többi igeszakaszhoz illeszkedjenek. A hároméves énekrend zsoltárait az olvasmányokkal együtt határozták meg, ennek megfelelően ezek a lekcionáriumban kaptak helyet. A keletkezését tekintve régebbi, de ma is érvényben lévő egyéves énekrendet a Gradualékban találjuk: a latin Graduale Romanumban és Graduale Simplexben, az ezek magyar adaptációjának tekinthető Graduale Hungaricumban, illetve az Éneklő Egyházban.
Az egyéves énekrend minden miséhez kezdőéneket (introitus) és áldozási éneket (communio) is rendel: gregorián antifónát (zsoltárválaszt, „refrént”) az ünnephez illő zsoltárral. Ezt nem kötelező elénekelni, de ha más éneket választunk helyette, azt célszerű ennek a tartalmához igazítani. A Graduale Hungaricum minden vasárnapra és ünnepre tartalmazza a megfelelő introitust és kommúnió-éneket, míg az Éneklő Egyház csak a nagyobb ünnepeknél közli azok saját énekeit, az évközi időszak miséire pedig felkínál néhány általános antifónát, amelyekből választhatunk. A Misekönyvben megadott ún. kezdő- és áldozási énekeket ezzel szemben nem éneklésre, hanem felolvasásra szánták, arra az esetre, ha a misén egyáltalán nincs zene és ének. Ezek a két-három soros igeszakaszok minden évben ismétlődnek, és tartalmuk a legtöbb esetben megegyezik az aznapi gregorián énekek antifónáival: ugyanaz a szentírási részlet, csak nem énekléshez, hanem felolvasáshoz igazított szövegváltozatban.
Egy átlagos misén az olvasmányközi énekekben találkozunk válaszos zsoltárokkal; illetve ha a kántor az egyéves énekrendet használja, akkor a bevonulásnál és az áldozásnál is. Zsoltárok teszik ki az Imaórák liturgiájának, a zsolozsmának jelentős részét is.
A válaszos zsoltár, amint a neve is mutatja, válaszos szerkezetű. Minden válaszos éneknek van egy „refrénje”, amit mindenki együtt énekel, ez maga a zsoltárválasz, idegen szóval responzum vagy antifóna. A válaszok között éneklik a zsoltárszöveget, amely legtöbbször tényleg a Zsoltárok könyvéből való, vagy esetleg a Szentírás más könyvéből vett, himnusz-jellegű költemény (pl. Mária éneke, a Magnificat Lukács evangéliumának első fejezetéből, vagy a három ifjú éneke a Dániel 3-ból). Gyakori, hogy a válasz szövege is magából a zsoltárból van kiemelve, de származhat a Biblia más részéről is. A zsoltárszöveget sorokra, ún. versekre osztják; a válaszok közé rendszerint két-két vers kerül. A vers vagy zsoltársor két félsorra tagolódik, melyeket írásban a jellegzetes csillag (*) választ el egymástól. A vers dallamát tónusnak nevezzük. A verseket énekelheti egy szólista (a kántor, vagy ha van, akkor a zsoltárénekes), vagy az énekkar, szkóla. (A zsolozsma zsoltárválasza az antifóna, amelyet keretversnek is neveznek, mert – a szentmise zsoltáraival ellentétben – nem kétsoronként, hanem csak a zsoltár elején és végén hangzik el. A válaszokat a zsolozsmában is együtt mondja mindenki, a verseket azonban nem szólista énekli, hanem felváltva imádkozza a közösség egyik és másik fele.)
A hagyományos orgonás misében a válaszos zsoltárt recitatív énekléssel adják elő. Itt a dallam nincsen a könnyűzenében megszokott ütemekre tagolva, nincs ütemmutató, és az egyes kottafejeknek sincsen ritmikai értékük, hiszen a hangok hosszát a rájuk énekelt szöveg határozza meg. A dallam tartott hangokból áll, dallammozgás csak a félsorok elején és végén van. A választ mindenki énekli, a verseket a kántor vagy a szkóla. Az olvasmányközi zsoltár válasza és versei azonos dallamon szólalnak meg. A hároméves énekrend zsoltáraihoz a hagyományos zsoltárdallamokat felsorakoztató római vagy magyar tónussorozatból szokás dallamot választani, de ez nem előírás. A régi, egyéves énekrend válaszos zsoltára összetettebb szerkezetű, és mindig ugyanazt a dallamot használják hozzá.
Az evangélium előtti alleluja is egyfajta válaszos ének, melynek refrénje az alleluja, szövege pedig egyetlen sorból áll. A vers és a válasz dallama – általában, bár nem kötelezően – különböző. Az egyéves énekrend gregorián introitusai és kommúnió-énekei is válaszos zsoltárok, ahol az antifóna és a vers dallama eltérő. A válasz ezeknél is két-két sor után ismétlődik, akárcsak az olvasmányközi énekben.
Hogyan énekeljük és kísérjük a zsoltárokat
Folytatás a következő oldalon: A zsoltáréneklésről 2.
.