Nyugdíjasan vállalkozó – Interjú Horváth József "Oké" atyával
Horváth József atyát, vagy ahogyan mindenütt ismerik, „Oké” atyát, pápai prelátust bizonyára nem kell bemutatni a Martinus olvasóinak. Ő vezette be a gitáros ifjúsági miséket Szombathelyen, tevékenyen kivette és kiveszi részét a mai napig a Kálvária templomi közösség, az 51. sz. Sík Sándor cserkészcsapat, a Martinus Vallási és Kulturális Egyesület, a Szombathelyi Kolping Család és a Szombathelyi Egyházmegyei Karitász munkájából. Nevéhez fűződik a Martineum Felnőttképző Akadémia alapítása, illetve a mai napig dolgozik a Szent Márton kulturális örökség építésén. A gitáros szentmisékről, a gyászról és a mindennapi feladatairól is beszélgettünk.
– Kezdjük először is a gitáros misékkel! Honnan jött az evangelizáció új formájának ötlete?
– A történet azzal kezdődött, hogy 1973-77 között a Szent Márton-plébánián szolgáltam. Az akkori Nyugat-Németországból kaptam egy hanglemezt, amelyen újszerű ifjúsági énekek voltak. Nekem rendkívül megtetszett a tartalom, a hangzás. Összefogtunk páran és lefordítottuk a szövegeket, majd alakítottunk egy énekesekből, gitárosokból álló együttest.
– Mi volt az igazi motivációja?
– Mindig szerettem fiatalokkal foglalkozni. Olyan énekekre volt szükségünk, amelyeket ők is sajátjuknak éreznek. Sajnos a Hozsanna-énekeink kevés keresztény optimizmust tükröznek, hiszen a legtöbb a magyar történelem mélypontjain keletkezett. Mintha az embert a siralomvölgybe helyezné, ahol csupa bánat, keserűség az élet. Feltettem magamnak a kérdést, hol van ezen énekek jó részében az ujjongás, a feltámadás öröme, az a megfogalmazás, ami a fiatalok ajkáról is őszintén fakad. Ez volt a fő motivációm, emiatt „haraptam rá” ezekre az újszerű énekekre. Ekkor kezdtük el a gitáros szentmiséket a Szent Márton-templomban, amely teljesen megtelt. Majd amikor 1977-ben a Kálváriára kerültem, itt is folytattam ezt a munkát. Száz-százötven fiatal járt ide különböző lelki programokra, alig két- három éven belül. Ezek a fiatalok szívesen énekeltek olyan énekeket, amelyeknek a dallam- és szövegvilága közelebb állt hozzájuk. Kis idő múlva jöttek olyanok is, akik zeneileg felkészültebbek voltak, nem kellett importálni, ők komponáltak dalokat, mi pedig nagy lelkesedéssel énekeltük, énekeljük ezeket mind a mai napig.
– Mi az oka annak, hogy ilyen rövid idő alatt megszerették a fiatalok ezeket a gitáros énekeket?
– Ezek az énekek a fiatalok generációjának ajkáról őszintébben csendülnek fel, mint a bánattal teli énekeink. Ezekben inkább jelen van a hit öröme, és szívből tudjuk őket énekelni. Én magam is így tapasztaltam: ha valaki jókedvű és kicsattan a fiatalságtól, az örömtől, akkor felemelő ilyen jellegű tartalommal megtölteni az együttléteket. A 80-as évek elejétől kezdve az erdei tábori szentmiséken, a tábortüzeknél ez volt a természetes anyanyelvünk a Jóisten felé.
– Mennyire volt követője ennek a gitáros mozgalomnak az ország? Voltak ellenzői is?
– Abban az időben Európában robbanásszerűen hatottak a gitáros szentmisék, hiszen afrikai, argentin hatásra tele voltak ujjongással, optimizmussal. Jó volt együtt énekelni, nem beszélve arról, hogy ezekkel az énekekkel jobban ki tudtuk fejezni vallási érzéseinket, istenkapcsolatunkat. Akkoriban a püspökség és az Egyház nem tudott ezzel mit kezdeni. Az egyházzenészek nem lelkesedtek érte. A II. Vatikáni Zsinat kimondta: fel kell ismerni az idők jeleit, hitünket az adott kor nyelvén kell megfogalmazni, hogy az evangélium üzenete közelebb kerüljön a hívő emberekhez. Ezért lett liturgiánk természetes velejárója a gitáros ének. Ma pedig már szerencsére sokan vagyunk, és a világ legtermészetesebb dolga, hogy az ilyen jellegű dalokat is éneklik a sznetmiséken. Ebben a vonatkozásban is igaza van az angol konvertita írónak, Chestertonnak, aki azt mondta: „a Katolikus Egyház kötőszava a ’nemcsak, hanem is.’”
– József atya most is kapcsolatban van a Kálvária-lelkészséggel. Nemrég a közösség nagy gyászában is osztozott, amikor egy 21 éves lányt szólított magához az Úr. Az eset mindenkit megrázott. Mindenszentek és halottak napja kapcsán is adódik a kérdés, hogyan álljunk hozzá, ha elveszítjük szeretteinket?
– Valóban mélyen megrendített mindenkit, mikor megtudtuk, hogy a közösségünkbe tartozó 21 éves Julcsit áramütés érte és azonnal meghalt. Volt már egy hasonló tragikus eset a Kálvária-közösség életében, amikor kb. tizenöt évvel ezelőtt két cserkészlány halt meg, amikor máig tisztázatlan okokból a velemi kápolnában megtartott cserkész-avató után a szakadékba zuhant az őket szállító autó. Akkor és most is fontosnak tartottuk, hogy mélységes hittel álljunk a történtekhez, és az örökkévalóság fényében lássuk az eseményt. Julcsi egy csupa szív, csupa derű leány volt, aki minden vasárnap szentáldozáshoz járult a szüleivel együtt. Amikor elterjedt a hír, hogy meghalt, spontán kezdeményezésként imavirrasztás szerveződött érte és a hozzátartozóiért. A Kálvária-templom teljesen megtelt. Mintegy fél órán át néma csendben imádkozva ültünk, mindenki imában próbálta feldolgozni a maga gyászát. Sokan talán arra gondoltak: „Az én lányom is lehetett volna.” Ekkor az édesapa felállt, és elmondta, hogy a szívük tele van fájdalommal, de megköszönik a Jóistennek, hogy 21 évig nekik ajándékozta Julcsit. Mindnyájan éreztük, hogy többről van szó, mint gyászról. Ez már belépés az Isten világába. A szentmisét érte fehérben mondtuk a többi atyával együtt, és a húsvéti idő gyászmise-szövegeit imádkoztuk, amelyekben megfogalmazódik a feltámadás öröme. Úgy érzem, hogy a szülőknek és még sokaknak sikerült átadni őt a Jóistennek. Azt éltük át, hogy bár a hívő embereknek is óriási a fájdalom, bárkinek is az elvesztése, de az élet nem szűnik meg, folytatódik tovább a Jóistennel. Ilyenkor a hitnek kell dominálnia, nem a gyásznak.
– Mennyire segíthet a közösség egy-egy haláleset kapcsán?
– Hitet igazán megélni csak egy adott szituációban és közösségben lehet. Természetes kimondani, hogy hívő ember vagyok, de ha tragédia ér, akkor más sokkal nehezebb. A hit csak egy élő közösség életében válik erőforrássá. Az előbb említett haláleset kapcsán azt tapasztaltam, hogy mindenki hívő emberként áll hozzá: fájt, hogy elment, de hittük, hogy a Jóistennél van.
– Mennyire van ránk hatással a társadalom a gyász feldolgozásakor, illetve az elhunytakra való emlékezés kapcsán?
– Mindenszentek ünnepkörébe beszivárgott egy, a keresztény gondolkodástól idegen kultúra, amelyben döntő a kegyeleti cselekmény, tartalom nélkül: az emlékezés, a virágok, a gyertyák. Ezt kell megtöltenünk hitből fakadó tartalommal. Laicizálódott korunk embere nem tud mit kezdeni az Istennel, a túlvilággal, az imával. Elfelejtődik, hogy az ünnep szimbolikája: a gyertya fénye Krisztus világosságának, a virág az örök életnek, a kereszt pedig a megváltásnak, az üdvösségnek a jele. Ezek a szimbólumok sokak szívében tartalmukat vesztették mára. Emellett itt van a búcsúk lehetősége is. Nagyon sokan nem érzik a jelentőségét. Aki a kegyelem állapotában van (gyónás, szentáldozás által), teljes búcsút nyerhet, és kiszabadíthat valakit a tisztulás helyéről. Ezt csak a hívő ember érti.
– Mivel tölti az idejét? Ha jól tudom, nemrég blogot is indított.
– Már sem intézményt, sem pedig plébániát nem kell vezetnem, így szabadon rendelkezem az időmmel, azt teszem, amiben örömöm telik. A Kálvária-templom most már az oladi plébániához tartozik. Besegítek utódomnak, Gaál Sándor atyának. Minden vasárnap két szentmisét mondok, egyet a gyermekeknek, egyet a felnőtteknek. Ezekre nagyon komolyan készülök. A gyermekeknek megpróbálom az ő szintjükön megfogalmazni hitünk üzenetét. Azt szeretném, ha a gyerekektől nem lenne életidegen a szentmise, és szívesen jönnének. Ezért használok olyan eszközöket is, amelyekkel le tudom kötni a figyelmüket, például: prezentáció, párbeszédes szentbeszéd. A másik szentmisére az evangélium üzenetét igyekszem úgy megfogni, hogy lássuk a lényeget, a fő mondanivalót. Ez pedig imádságot, elmélkedést és kutatómunkát igényel. Elolvasok hozzá kommentárokat, és azt próbálom felfedezni, mi benne – úgy a magam számára, mint mások felé – az üzenet. Nem okosságokat szeretnék mondani, hanem azt megosztani, ahogyan egy pap felfedezi és megéli az adott vasárnap evangéliumi üzenetét. Ettől lesz sajátos és hiteles. Ezt a szentbeszédemet felteszem az internetre még szombaton délután, vasárnap pedig a magnófelvételt is. Így olvasható és hallgatható lesz. A statisztikákból látható, hogy az USA-tól Ukrajnáig sokan rákattintanak, érdeklődnek, remélhetőleg olvassák is.
Hamarosan mindenki számára elérhető lesz a Szent Márton-imakönyv, amelyen rengeteget dolgoztam. Emellett püspök úr a Szent Márton-év kapcsán prédikáció-sorozat elkészítésére kért fel. Nem annyira kész beszédekről van szó, hanem olyan anyagokról, amelyek az atyák számára inspiráló gondolatokat, forrásanyagokat, szövegtartalmakat adhatnak.
– Akkor még egyáltalán nem a nyugdíjas éveit tölti.
– Ha a nyugdíjas éveken a semmittevést érti, akkor nem. A Kálvária-templomban végzem azokat a feladatokat, amelyekre utódom, Gaál Sándor atya felkér. Ha pedig helyettesíteni kell valahol, ha időm engedi, azt is vállalom. De vállaltam például a Martineumban többek között a lelkipásztori munkatársak képzésén a közösségépítés tárgyat, amelyhez jegyzetet is írok elméleti ismereteim és saját közösségépítő gyakorlatom alapján. Emellett vállaltam a Karitász-munkatársak és a gondozottak hitre nevelését és lelkivezetését. Ez a fajta tevékenység nem megerőltető számomra. Nyugdíjasan afféle papi vállalkozó lettem. Nyugodtan mondhatom, hogy jól érzem magam a bőrömben.
H. Pezenhófer Brigitta
(Megjelent: Martinus, 2014. november)