Száz éve született „Isten gitárosa” – Lucien Aimé Duval pályaképe
Zengő, majd elcsukló, barátságos, szelíden érzelemgazdag, szenvedélyes hang. Egy férfi gitárral kíséri énekét. Ez aztán nem újdonság. Krisztusról, kettejük kapcsolatáról, közelségről és távolságról, hitről és kételyekről énekel egyszerűen, de magával ragadóan. Ez sem rendkívüli ma már. De az ötvenes évek elején, amikor elkezdte, még forradalmi újdonságnak számított. Ráadásul pap volt, jezsuita szerzetes. És olyasvalaki, aki nagyon mélyre zuhant – de feltámadt. S lett bátorsága beszélni erről.
Lucien – mindössze e keresztnév szerepelt egy 1983-ban megjelent kis francia kötet borítóján a szerző jelzéseként, alatta pedig a cím: L’enfant qui jouait avec la lune (A gyermek, aki a holddal játszott). S magyarázatként három szó: énekes, jezsuita, alkoholista. Egy férfi identitásának három koordinátája.
A nyolcvanas évek közepén, amikor kicsiny hazánkban még igencsak rossz idők jártak a keresztény szellemiségű könyvekre – például állami boltokban nem is lehetett ilyesféle portékát kapni –, a maga rejtekében a Szent István Társulat (hevenyészett fordításban, kínosan sok sajtóhibával) megjelentette a vékonyka művet.
Miért oly hosszú az éj? – teszi fel azóta is a német kiadás alapján adott cím a fájdalmas kérdést. Fölötte egy megviselt arcú, de békésen mosolygó idős férfi réved a végtelenbe a jelentéktelen borító fekete-fehér fotóján. Az akkori szokásnak (hanyagságnak? állami előírásnak?) megfelelően nem segít fülszöveg az érdeklődés felkeltésében. Pedig amiként akkor szükség lett volna rá, úgy most is nagyon fontos lenne minél több emberhez eljuttatni idehaza is Lucien Aimé Duval francia jezsuita – ahogy hazájában nevezték: Isten gitárosának – önéletrajzát. Nem szokványos, a sikereket, alkotásokat soroló, elégedett visszatekintés ez, hanem fájdalmas és reménykeltő vallomás, az emberi törékenység és a földi poklok zarándokútjáról szóló beszámoló, az értetlenség és az együttérzés hiánya miatt lángoló keserűség hangjaival. Ugyanakkor a maga és mások ámítására már nem hajlandó józanság szavait gyűjti egybe. Duval atya alkoholizmusáról és a gyilkos szenvedély rabságából való szabadulásáról szól, megrendítő és keresetlen őszinteséggel.
A hallgatás, jobban mondva az elhallgatás íratta meg vele történetét. Az, hogy megtapasztalta: a hatmillió franciaországi alkoholbeteg sorsáról senki sem akar beszélni, az „egészségesek” rendre elnéznek, úgy viselkednek, mintha nem látnának semmit. Mélységeit járva ezt élte meg Duval is, például egyes rendtársai részéről. Az alkoholistáknak, „akik bűnösök, de egyúttal áldozatok is”, és szenvedő hozzátartozóiknak akart igazságot szolgáltatni a szótlanság falának áttörésével. S elmondani: nem kell belepusztulni az egyébként mindent felemésztő szenvedélybe.
A könyvet autóvezetés közben mondta magnóra, mert vallomása szerint könnyebben beszélt, mint írt. S „a kocsi számomra kettős lelki valóságot jelent. Kapcsolatot, de menekülést is valami elől. Mint az alkohol…”
1918. június 30-án született egy kilencgyermekes francia parasztcsalád kellős közepén, azaz ötödikként. Brüsszelben tanult a jezsuitáknál, majd tizennyolc évesen be is lépett a rendbe. Diákkorában írta meg első sanzonját. Aztán Reimsben lett franciatanár és az iskolai kórus vezetője, egészen addig, míg 1952-ben rendi elöljárói meg nem bízták azzal, hogy „beszéljen az üzemek közelében élő pogányoknak Jézus Krisztusról”. Egy szál gitárral énekelve kezdte hirdetni az evangéliumot kis kávézókban. Rövid idő alatt elképesztő népszerűségre tett szert. Turnéi során kétmillió kilométert utazott, s háromezer koncertet adott negyvenöt országban. Volt, ahol tízezres közönség előtt játszott. Tizennégy lemeze őrzi hangját. Az első negyvenötezer példányban fogyott el néhány hét alatt. 1961-re már több mint egymilliót adtak el felvételeiből. „Seigneur, mon ami” – az Urat és Barátot szólongatják Jézust hordozó sanzonjai. S ezt sokan akarták hallani.
Idővel belopózott mindennapjaiba, majd kezdte elborítani életét az alkohol. „A bor színezte sóvárgóvá, haragossá vagy fáradttá dalaimat, a bortól származik a mennyország várása. Segített abban, hogy átérezzem korunk bajait, hogy megsejtsem az eljövendő világ jóságát, ahol mindenki szereti egymást, és hogy kiáltani tudjak: mindennek a hiánya fáj nekem. Elismerem, hogy az alkohol segített ebben, és ezt egyáltalán nem sajnálom” – vallja utolsó interjújában. Csakhogy az örömteli, ihlető szakasz, amikor az alkohol „megtörte a csendet, megcsendítette a dalt, és felbátorított az éneklésre”, nem tartott sokáig. Kezdetben az ital ugyan „ösztönzi mindazt, ami jó bennünk, a barátságot, az igazság utáni vágyat, a meghallgatást, az alkotást... A baj az, hogy az ember ebből a boldog időszakból észrevétlenül siklik át a következőbe, amely sivár és végzetes.”
Az alkohol az ő élete fölött is átvette az irányítást, és testileg-lelkileg kezdte felőrölni. Elszigetelődött mindenkitől, s a maga köré növesztett páncélokon sem barátok, sem rendtársak, sem ismerősök nem tudtak, vagy tehetetlenül nem is akartak áthatolni. Belső gyötrelmében végül odáig jutott, hogy öngyilkosságot kísérelt meg. Egy váratlanul betoppanó barátja talált rá, s vitte el egy orvoshoz, aki a terápiája során szembesítette alkoholizmusával. Duval atya addig – a rátörő különböző betegségek jelzései ellenére – nem gondolta, hogy a „nem is olyan sok”, részegséget soha nem okozó és a koncertek napján félretett alkohollal való gyilkos kapcsolata teszi tönkre.
Új időszámítás kezdődött számára a klinikán, majd az Anonim Alkoholisták közösségében, ahol megismerte a bizalmat, az őszinteséget, a nyíltságot, a feltétel nélküli s gyógyító elfogadást és a felépüléshez vezető tizenkét lépést, amely hosszú évtizedek óta számtalan szenvedélybeteg ember számára hozta el a szabadulást. „Lucien vagyok, alkoholista.” Ez az egyszerű bejelentkező mondat hangosan kimondva az önsegítő csoportban valóságos megrázkódtatást jelentett számára. S újra meg újra megélve ennek erejét végül feloldódott benne a szégyen, a merevség, a kétségbeesés. Felismerte, hogy a gyermekkorától fogva egyesek részéről megtapasztalt szeretetlenség, részvéttelenség növelte benne a biztonságérzet kínzó hiányát, amelyet a hajszolt életből fakadó fáradtság csak táplált. Megtanulta azt is, hogy önmaga szeretete elől egyáltalán nem jó mások segítésébe menekülnie, márpedig erre hajlamos volt.
Aztán 1970-től 1984-ben bekövetkezett haláláig józanul élt. Vallomásos könyvében szépítgetés nélkül feltárja múltját, szembenéz önmagával, de a hivatásához hűtlen világgal is, olykor keményen megszólítva azokat, akik bezárják a szívüket mások előtt. Folytatta koncertjeit, hol fájdalmasan, hol örömtelien vibráló, dohányfüst is „érlelte”, érzékeny hangján dalolva „szívből fakadó dalait”, ahogy Karl Rahner jellemezte rendtársa szerzeményeit. Már szorongásaitól is szabadon, megbékélve, derűsen, az örökkévalóságra tekintve élt, magához ölelve azt a sokszorosan összetört álmú kisfiút, aki hajdan kacagva futott versenyt a fák mögül kikacsintó holddal.
Szigeti László
(Megjelent: A Szív, 2018. június)
*
Miért jössz oly későn?
Refrén
Miért jössz oly későn
Amikor már éjszaka van?
Miért jössz oly későn
Uram, hogy meglátogass?
1.
Miért hagytál ma elhagyatva
Miért nem jöttél beszélgetni, csak éjjel?
2.
A rossztól s a bűntől elfordultam
Miért kellett hiába várnom egész nap?
3.
Miért kell elrejtőzni, mikor rólad beszélek
És miért nem jössz, hogy megerősítsd a hitem?
4.
Amikor láttál pirulni a szégyentől
Kezed miért nem tetted a homlokomra?
5.
Miért maradtál oly sokáig a kereszten?
Időt hagytál, hogy elérjek hozzád.
*
Uram, barátom
Uram, barátom
Megragadtad a kezem
Félelem nélkül
Megyek veled
Az út végéig.
Veled megyek
A szélben, a hidegben
Megyek, semmi nem fontos
A szívemben viszlek
Magammal.
Mindenhol tánc van
Mosoly, öröm
De én úgy haladok
Hogy mindebben a te arcod
Keresem.
Lelkesen lépdelek
Dalaimat énekelve
Tudom, hogy vársz rám
Szép házad
Küszöbén.
Itt vagy hát
Felfedve látlak
Látom arcodat
És az asztalt, hol
Kettőnek terítesz.
Időt hagytál nekem, hogy elérjek hozzád.
(fordítás: Fábián Attila )