Az MKPK liturgikus körlevele
A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia liturgikus körlevele a papsághoz az Eucharisztia ünneplésével kapcsolatos kérdésekről (2004)
Tisztelendő Testvérek!
II. János Pál pápa a Maradj velünk Uram (Mane nobiscum Domine – Vatikán, 2004.) kezdetű apostoli levelében azt kérte, hogy mélyítsük el a szentmisével kapcsolatos teológiai ismereteinket, és törekedjünk arra, hogy a szentmise liturgiájának végzését hassa át az eucharisztikus Jézus iránti mélységes tisztelet. Ennek érdekében a Szentatya azt óhajtja, hogy az egyes országok püspöki konferenciái tájékoztassák papjaikat és híveiket a szentmise liturgiájával kapcsolatos fontos és alapvető követelményekről.
A Pápa óhajának megfelelően a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia időszerűnek látta egy püspökkari körlevél kiadását. Ebben a körlevélben részleteket közlünk a Római Misekönyv legújabb harmadik (Missale Romanum, editio typica tertia – Vatikán, 2002.) kiadásának Általános Rendelkezéseiből. Tájékoztatónkat előzetes információnak szánjuk az említett Általános Rendelkezések teljes terjedelemben történő kiadásáig. (Az Általános Rendelkezések kötete azóta megjelent, ismertetője és kivonata honlapunkon olvasható. – VH)
Emellett figyelembe vettük az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció által kiadott A megváltás Szentsége című instrukció (Redemptionis Sacramentum [RS] – Vatikán, 2004.) irányelveit. S végül felhasználtuk az alkalmat arra is, hogy a hazánkban jelenleg használatban levő Római Misekönyv második (Missale Romanum editio typica secunda – Vatikán, 1975.) kiadásában található egyes liturgikus rendelkezéseket is felelevenítsünk.
Körlevelünk első részében közreadjuk azokat az általános tudnivalókat, amelyek az eucharisztikus ünneplés előkészítésénél és végzésénél figyelembe veendők. Ezután a szentmise menetét követve ismertetjük az egyes részekhez kapcsolódó liturgikus szabályokat.
Kérjük a paptestvéreket, hogy körlevelünk anyagát gondosan tanulmányozzák át. Idézzük emlékezetünkbe II. János Pál pápa szavait, amelyeket Az Egyház az Eucharisztiából él (Ecclesia de Eucharistia – Vatikán, 2003.) c. enciklikájában mondott: „Kötelességemnek érzem, hogy sürgetően felszólítsak mindenkit, hogy az eucharisztikus ünneplés alkalmával a liturgikus szabályokat nagy hűséggel tartsa meg. A liturgia soha nem lehet senkinek magánügye, sem a celebránsé, sem a közösségé, melyben a misztériumot ünneplik. Pál apostolnak megszégyenítő szavakat kellett intéznie a korintusi közösséghez az eucharisztikus ünneplésükön tapasztalt visszaélések miatt, melyek szakadásokhoz (skizmához) és pártoskodáshoz (herezishez) vezettek” (V. fejezet 52; vö. 1Kor 11,17-34).
Általános tudnivalók
1. Minden templomot szenteljenek fel vagy legalább áldjanak meg. A székesegyházakat és a plébániatemplomokat azonban ünnepélyes szertartással szenteljék fel (290/255).
(Amikor körlevelünkben az egyes pontok után lelőhelyként két számot közlünk: az első szám a Római Misekönyv legújabb harmadik kiadása, míg a második szám a jelenleg használatban levő Római Misekönyv második kiadása Általános Rendelkezéseinek számára utal).
2. Az a helyes, ha minden templomban elmozdíthatatlan oltár van, amely Jézus Krisztust, az élő követ világosabban és állandóan jelzi (1 Pét 2, 4; vö. Ef 2, 20); egyéb misézésre szolgáló helyeken viszont lehet elmozdítható oltár (298/261).
3. Újonnan épült templomokban ajánlatos, hogy csak egy oltár legyen, amely a hívő közösségben az egy Krisztust és az Egyház egyetlen Eucharisztiáját jelzi. A régebbi templomokban, ahol az oltár úgy van elhelyezve, hogy az a nép részvételét megnehezíti, és művészi értékének károsodása nélkül nem helyezhető át, egy másik elmozdíthatatlan oltárt kell felállítani, amely művészi és felszentelt legyen; és misézés csak ezen az oltáron történjék. Hogy pedig a hívek figyelmét az új oltártól semmi el ne vonja, a régi oltárt különlegesen ne díszítsék (303/267).
4. A jelszerűség azt kívánja, hogy azon az oltáron, amelyen a szentmisét bemutatják, ne legyen tabernákulum az Oltáriszentség őrzésére (315/276).
5. Kiemelten gondoskodni kell arról, hogy a liturgikus könyvek, különösen az Evangéliumos könyv és a szentmise olvasmányainak könyve, amelyek Isten igéjének hirdetését szolgálják, legyenek méltók, díszesek és szépek (349/-).
6. Ha a misén püspök van jelen, lehetőleg ő legyen a főcelebráns. Ha nem ő misézik, megfelelő, hogy a püspök az albára vegyen mellkeresztet, stólát, palástot, és így vezesse az igeliturgiát és adja az áldást a mise végén (92/59).
7. Ha a püspök a saját egyházmegyéjén kívül misézik, az „N. pápánkkal” szavak után hozzáteszi: „velem, méltatlan szolgáddal és N. testvéremmel, ennek az N. egyházmegyének a püspökével.” (149/109).
8. Térdhajtás az Oltáriszentséget illeti meg, illetve kijár a Szent keresztnek a nagypénteki ünnepélyes kereszthódolat szertartástól egészen a Húsvéti vigília kezdetéig (274/233).
9. A kitett Oltáriszentség előtt is egy térddel végzett térdhajtással fejezzük ki tiszteletünket (Istentiszteleti Kongr, 1973. június 21.: Szentáldozás és az Oltáriszentség tisztelete a szentmisén kívül c. instrukció, 84.szám. Lásd Bűnbocsánat és Oltáriszentség c. szertartáskönyv, Bp. 1976., 266. oldal).
10. A tömjénezésre vonatkozó előírásokat megtalálhatjuk az eddigi Misekönyvben 236. szám alatt. A Római Misekönyv 3. kiadása mindezeket kiegészíti az alábbiakkal:
- Tömjénezés előtt és után mély meghajlást végzünk a személy vagy a tárgy felé, amelyet megtömjénezünk, kivéve az oltárt és a szentmisében felajánlott adományokat.
- A füstölő három lendítésével tömjénezzük az Oltáriszentséget, a Szent kereszt ereklyéjét, az Úr nyilvános tiszteletre kitett képét, a szentmiseáldozat adományait, az oltár keresztjét, az Evangéliumos könyvet, a húsvéti gyertyát, a papot és a népet.
- A füstölő két lendítésével tömjénezzük a szenteknek nyilvános tiszteletre kitett ereklyéit és képeit, mégpedig a mise kezdetén, amikor az oltár tömjénezése történik.
- A misében felajánlott adományokat a pap a kereszt és az oltár incenzálása előtt a füstölő háromszori lendítésével tömjénezi meg, vagy pedig a tömjénezővel keresztet rajzol az adományok felett (277/236).
11. A gyermekek elsőáldozását mindig előzze meg az első gyónás. Az elsőáldozást mindig pap szolgáltassa ki (RS, 87. szám).
12. Az Eucharisztiát senki ne vigye haza. Ha valaki beteghez viszi az Eucharisztiát, lehetőleg közvetlenül és minden profán tevékenységet mellőzve vigye a Szentség őrzési helyéről a beteg lakóhelyére (RS, 132-133. szám).
13. A miséző papoknak nincs joga ahhoz, hogy a Római Misekönyvben szereplő szertartási elemekhez valamit hozzáadjanak, vagy azokból elvegyenek (24/6).
14. Kívánatos, hogy már a liturgikus ünneplés előtt csendet tartsanak a templomban, a sekrestyében és a közeli helyiségekben, hogy mindenki összeszedett lélekkel készülhessen fel a szent cselekményre (45/23. szám).
15. A miséző pap kötelező öltözete az alba, a stóla és a miseruha. Nem megengedett, hogy valaki miseruha nélkül szentmisét mutasson be. A miseruhát az alba és a stóla fölé kell felvenni (337/299).
16. Szabad a papnak röviden bevezetőt mondania a hívek köszöntése után és a bűnbánati cselekmény előtt); az igeliturgiában az olvasmányok előtt, az Eucharisztikus imában a prefáció előtt, és szabad néhány záró szót mondania az egész szent cselekmény végén, az elbocsátás előtt. Soha nem szabad azonban az Eucharisztikus ima végzése közben magyarázatokat mondani (31/11).
17. Az énekek kiválasztásánál figyelembe kell venni az egyes nemzetek kultúráját, az adott liturgikus közösség képességeit, és azt is, hogy feleljenek meg a liturgikus cselekmény szellemének és segítsék elő a hívek tevékeny részvételét (40/19).
18. Minthogy napjainkban egyre gyakrabban jönnek össze különböző nyelvet beszélő hívek, igen hasznos, ha a szentmise legalább egyes részeit – főként a Hitvallást és az Úr imáját – együtt tudják imádkozni, illetve az egyszerűbb dallam szerint latin nyelven énekelni (41/19).
19. A szent csendet, mint a szertartás szerves részét a maga idejében meg kell tartani. Ennek értelme az alkalomhoz igazodik: a bűnbánatra és a könyörgésre való felhívásnál ki-ki magába száll; az olvasmány vagy a homília befejeztével röviden elmélkedik az elhangzottakról; áldozás után pedig szíve mélyén imádja és dicséri Istent (45/23).
20. A Római Misekönyv egyes részeivel kapcsolatban különféle szövegváltozatok találhatók. Éljünk is ezekkel a választási lehetőségekkel. Ilyenek például: a hívek köszöntése, a bűnbánati cselekmény, az Úrfelmutatás utáni akklamáció, a Miatyánk előtt felhívás, az ünnepélyes áldásformák és az elbocsátás (Lásd a Misekönyv megfelelő helyein).
21. A misén résztvevők közös testtartása a közösség tagjai egységének a jele, szépen kifejezi és egyúttal növeli a jelenlevők azonos meggyőződését és érzelmeit (42/20).
22. A szentmisén történő testtartással (állással, üléssel, térdeléssel) kapcsolatban a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia 1969-ben döntést hozott. Ez továbbra is érvényben marad.
Kivételt jelent azonban az, hogy ezentúl az Evangélium előtti Alleluja és az Evangélium előtti vers alatt is már állunk. Ez az akklamáció ugyanis önálló cselekmény, amely által a hívek közössége fogadja és üdvözli az Urat, aki az Evangéliumban majd szól hozzá, és az Úrba vetett hitét énekkel megvallja (62/37).
A koncelebrált mise
23. Minden papnak joga van külön szentmisét bemutatnia, de nem a templomban végzett koncelebrációs, illetve közösségi misével egyidejűleg. A nagycsütörtök esti és a húsvéti vigíliamisét magán úton végezni tilos (199/153).
24. Amikor püspök vezeti a koncelebrálást, az a pap, aki diakónus távollétében az Evangéliumot olvassa, a püspöktől áldást kér. Nincs azonban áldáskérés, ha pap vezeti a koncelebrálást (212/164).
25. Azokat a szövegeket, amelyek minden koncelebrálóra tartoznak, a koncelebrálók valamivel halkabban úgy mondják, hogy a főcelebráns hangja jól hallható legyen. A nép így érti meg könnyebben a szent szöveget (218/170).
26. Koncelebráláskor az átváltoztatással kapcsolatos kéztartás a következő: az epiklézis alatt áldást kérő mozdulatot kell végeznünk (tenyerünk lefelé néz), a kenyér és a bor átváltozatásakor pedig ún. rámutató gesztust.
27. A kenyértörés nagyobb létszámú koncelebráns esetén se tartson hosszú ideig (147/108). (Ezért az ostyák egy részét szabad a szentmise előtt megtörni.)
28. Ha a koncelebrálók a Szent Vért úgy veszik magukhoz, hogy a kehelyből isznak, előzőleg a Szentostyát kiosztják számukra, a főcelebránssal együtt magukhoz veszik, majd az oltárhoz mennek, térdet hajtanak, isznak a kehelyből, a purifikatóriummal megtörlik, és a helyükre mennek (246/201).
29. A másik változat szerint a diakónus vagy egy koncelebráns odaviszi hozzájuk a kelyhet. Majd miután ittak belőle, megtörli, és továbbviszi a következő koncelebránshoz, vagy a koncelebránsok adják tovább egymásnak (240/201).
30. A koncelebránsok bemártással történő áldozásának módja a következő:
Kettesével az oltár elé járulnak, térdet hajtanak, mindegyikük kezébe veszi a Szentostyát, bemártja a Szent vérbe és tisztelettel magához veszi (249/206).
31. A koncelebrációs szentmise végén a főcelebráns és a diakónusok csókolják meg az oltárt, a koncelebránsok azonban nem (251/207).
32. A koncelebráló papok – a főcelebráns kivételével – elhagyhatják a miseruhát, csak stólát véve fel az alba fölé (209/161; RS, 124. szám).
A mise bevezető része
33. Ünnepélyesebb alkalommal a pap és a segédkezők lehetőség szerint a főkapun vonuljanak be. Indulás előtt legyen tusbetét. A menetet a turifer vezesse. Utána következnek a keresztvivő és az akolitusok, valamint a ministránsok. Ha van diakónus, a celebráns, illetve a koncelebránsok előtt megy, és az Evangéliumos könyvet maga előtt felemelve tartja. Amikor az oltár elé érkezik, külön tiszteletadás nélkül az oltárhoz lép, az Evangéliumos könyvet az oltárra helyezi, és a pappal együtt csókolja meg az oltárt (173/129).
34. Ha a szentségház az Oltáriszentséggel a presbitériumban van, a pap, a diakónus és a többi szolgálattevő térdet hajtanak, amikor az oltár elé érkeznek, vagy az oltártól távoznak, mise alatt azonban a tabernákulum felé nincs térdhajtás (274/233).
35. Azok a szolgálattevők, akik a körmeneti keresztet, illetve a gyertyákat viszik, térdhajtás helyett fejhajtás végeznek (274/233).
36. Vasárnap, különösen húsvéti időben a bűnbánati cselekmény szokott helyén végezhető a víz megáldása és a szenteltvízzel való meghintés keresztségünk emlékére. (51/29; vö. Szentelések és áldások a Rituale Romanum alapján, 1980, 29. oldal).
A szenteltvíz használatának értelméről alkalomadtán hasznos a híveknek említést tenni.
37. A mise bevezető részében levő bűnbánati cselekményben nincs meg a bűnbánat szentségének hatékonysága, vagyis nem helyettesíti a bűnbocsánat szentségét (RS, 87. szám).
38. A mise ordináriuma, vagyis az „Uram, irgalmazz...”, a „Dicsőség...”, a „Hitvallás”, a „Szent vagy...” és az „Isten Báránya...” más énekkel nem helyettesíthető (53/31; RS, 69. szám).
Az ige liturgiája
39. Olyan misékben, amelyeknek három olvasmánya van, hangozzék el mindhárom olvasmány. Így érvényesül az Egyház szándéka, hogy Isten igéjének asztala gazdagabban legyen megterítve a hívők számára (Lit. Konst., 51; 357/318).
40. Ha valamely ünnep az egyes helyeken főünnep rangban szerepel, a misében három olvasmányt kell venni, mégpedig úgy, hogy a Propriumban hiányzó olvasmányt a közös részből pótoljuk (357/318).
41. Amikor a diakónus a püspöknek segédkezik, az Evangélium felolvasása után a könyvet megcsókolásra odaviszi hozzá, vagy saját maga csókolja meg, és csendben mondja: „Az Evangélium tanítása...” (175/131).
42. Ünnepélyesebb alkalmakkor a püspök – ha megfelelőnek látja, – az Evangéliumos könyvvel megáldja a népet (175/131).
43. A „Válaszos zsoltár” az igeliturgia szerves része, mint válasz az egyes olvasmányokra. Ezért lehetőleg az Olvasmányos könyvben megadott szöveg szerint és dallammal vegyük. Lehet azonban helyettesíteni a „Graduale Romanum”-ból, vagy a „Graduale Simplex”-ből vett antifónával és zsoltárral (61/36).
44. Hazánkban az Apostoli Szentszéktől kapott engedély birtokában a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia engedélyezte, hogy a „Válaszos zsoltár”-t helyettesíteni lehet a „Hozsanna” Függelékében található zsoltárszerű, illetve verses szerkezetű énekekkel, de egyéb népénekkel nem. Ugyancsak ez érvényes az „Allelujá”-ra, illetve az „Evangélium előtti vers”-re is (A Magyar Püspöki Kar liturgikus rendelkezése a Musica in Sacra Liturgia instrukcióval kapcsolatban, 1967. szeptember 13., 2. oldal).
45. A „Válaszos zsoltár”-t és az „Allelujá”-t is lehetőleg énekelni kell (61/36).
46. Ugyancsak az Apostoli Szentszék engedélyével a „Kezdő- Felajánlási- és Áldozási ének” helyettesíthető a Hozsannában szereplő énekekkel, ezek azonban feleljenek meg az egyházi év időszakának, illetve a mise megfelelő részeinek. Ezeket az előírásokat szem előtt tartva készült az az énekrend, amely megtalálható a Direktórium Függelékében. A Misekönyvben szereplő „Kezdő- és Áldozási ének”-et nem kell elmondani vagy énekelni, ha azokat megfelelő énekekkel helyettesítjük (48/26; 87/56 i.; A Magyar Püspöki Kar liturgikus rendelkezése a Musica in Sacra Liturgia instrukcióval kapcsolatban, 1967. szeptember 13., 2. oldal).
47. A homília a maga sajátos jelentősége és jellege miatt a misén a papnak vagy a diakónusnak van fenntartva (66/42; RS, 64-65. szám).
48. Ha a szükség úgy kívánja, misén kívül az igehirdetés megengedhető világi krisztushívők számára is. Ezt az engedélyt azonban tekintsék rendkívüli esetnek, és nem szabad rendes gyakorlattá tenni. Ilyen engedélyt csak az ordinárius adhat, pap és diakónus azonban nem (RS, 161. szám).
49. Az Egyetemes könyörgéseket a pap összetett kézzel vezeti be, a végén azonban – az eddigiektől eltérően – kitárt karral végzi a befejező imát (138/-).
Az Eucharisztia liturgiája
50. Az Egyetemes Könyörgések után kell előkészíteni az oltárt az Eucharisztia liturgiájához. A segédkezők az oltárra teszik a misekönyvet, a korporálét. Ezután hozzák az áldozati adományokat, a kenyeret és a bort, valamint a kelyhet felszerelésével együtt. Amennyiben a hívek hozzák az áldozati adományokat, ezzel szépen kifejezésre juttatják, hogy mindannyian csatlakoznak Jézus áldozatához. A perselyadományok is ezt az áldozatkész lelkületet szimbolizálják. Ezért kell a perselyezést lehetőleg befejezni az adományok előkészítése alatt, és a gyűjtés eredményét az oltár közelében levő asztalkára helyezni (73/49).
51. Nagyon kívánatos, hogy a hívek, miként a miséző pap is, az ugyanabban a szentmisében konszekrált Szentostyával áldozzanak, és meghatározott esetekben a kehelyből is részesedjenek. Ezáltal jobban kitűnik, hogy a szentáldozás az éppen bemutatott áldozatból való részesedés (85/56). Ezért a mise előtt a hívek várható létszámának megfelelően az áldoztatóedényben készítsék elő a konszekrálandó ostyákat.
52. Az áldozati adományok és az oltár incenzálása után a diakónus vagy más szolgálattevő megincenzálhatja a jelenlevő papokat és híveket; a papokat szent szolgálatuk, a híveket pedig a keresztségből fakadó méltóságuk miatt (75/49). Az incenzálás értelméről alkalomadtán hasznos a híveknek említést tenni.
53. Csak azokat az Eucharisztikus imákat szabad mondani, amelyek a Római Misekönyv-ben találhatók. Nem engedhető meg, hogy egyes papok saját maguk állítsanak össze Eucharisztikus imákat, illetve hogy az Eucharisztikus imáknak az Egyház által jóváhagyott szövegét megváltoztassák, vagy más magánszemélyek által írt szövegeket vezessenek be (RS, 51. szám).
54. Az Eucharisztikus imát teljes egészében egyedül a papnak kell mondania. (RS, 52. szám). Az Eucharisztikus ima hangosan mondandó, és alatta nem hangozhat el semmiféle egyéb imádság vagy ének. A hívő közösség a meghatározott helyeken kapcsolódik be az Eucharisztikus imába; ezek pedig: a prefáció dialógusa, a „Szent vagy...” a konszekráció utáni akklamáció és a záró dicsőítés után elhangzó „Ámen” (147/108).
55. Ajánlatos, hogy énekes misében a pap az Eucharisztikus ima dallammal ellátott részeit énekelje (147/108).
56. A IV. eucharisztikus ima akkor vehető, amikor a misének nincs saját prefációja, valamint az évközi vasárnapokon (365/322).
57. A pax átadásakor mindenki csak a hozzá közelebb állókat köszöntse a béke jelével. Ez kézfogással történjék (82/56).
58. A Szentostya megtörése a rubrikákban megjelölt helyen történjék! A konszekráció alkalmával történő megtörés visszaélés, és feltétlenül kerülendő (RS, 55).
59. Áldozáskor nem szabad maguknak a híveknek sem a Szentostyát az áldoztató edényből kivenni, sem a kelyhet az oltárról kézbe venni, még kevésbé egymásnak kézről kézre továbbadni (160/117).
60. A celebráns feladata, hogy az áldoztatást végezze. Világi kisegítő csak sürgős szükség esetén segítsen neki (RS, 88. szám).
61. Ha felszentelt szolgálattevők elegendő számban vannak jelen a misén, a rendkívüli kiszolgáltató ne gyakorolja a megbízatását. Elvetendő azon papok szokása, akik – noha maguk is jelen vannak a szertartáson – mégis távol tartják magukat az áldoztatástól, és a világiakra bízzák ezt a feladatot (RS, 157. szám).
62. Az áldozásnál segíthetik a papot az áldoztatás rendes kiszolgáltatói, vagyis a jelenlevő papok és diakónusok (Egyházi Törvénykönyv, 910. k., 1. §., RS, 154. szám). Ha igen nagy az áldozók száma, a miséző pap igénybe vehet rendkívüli szolgálattevőket, vagyis felavatott akolitust, vagy olyan hívőt, akinek püspöki megbízatása van. Mindezek hiányában, szükséghelyzetben a miséző pap az adott esetre megbízhat az áldoztatással erre alkalmas hívőt is (Egyházi Törvénykönyv, 230. k., 3. §.; RS, 155. szám).
63. Ezek a szolgálattevők ne menjenek az oltárhoz addig, amíg a miséző pap meg nem áldozott, és mindig az ő kezéből vegyék az áldoztató edényt. Ha ők is áldoznak, az áldoztató edény átvétele előtt a miséző kezéből vegyék magukhoz az Eucharisztiát (162/-.).
64. A híveknek joguk van megválasztani áldozásuk módját. A hívő fogadhatja a Szentostyát állva vagy térdelve, kézbe vagy nyelvre (161/118).
65. Állva áldozás előtt az áldozás előtti térdhajtás sok esetben nem kivitelezhető. Ezért fokozottabb összeszedettséggel mutassuk ki az Eucharisztia iránti tiszteletünket (160/117.; RS, 90. szám).
66. A kézbe áldozásnál az áldozók úgy nyújtsák ki mellmagasságban két kezüket, hogy kezükből trónust alakítsanak ki, amelynek majd a Királyt kell fogadnia. A bal kéz legyen a jobb kéz felett. Az áldozók bal kezükbe kapják a Szentostyát, majd jobb kezük hüvelyk- és mutatóujjával megfogják, és tisztelettel magukhoz veszik (vö. A Magyar Katolikus Püspöki Kar határozata a kézbe történő áldoztatásról, 1986. június 25-26., in: Egyházmegyei körlevél).
Két szín alatti áldozás
67. A jel szempontja (vagyis az emlékezés Jézusnak az utolsó vacsorán mondott szavaira, valamint a szentmise áldozat- és lakoma-jellege) jobban kifejeződik, ha a szentáldozás két szín alatt történik. Ezért indokolt, hogy a világi hívek is részesülhessenek a két szín alatti áldozásban. Erre azonban teológiai és gyakorlati szempontból is fel kell készíteni az áldozókat. Az ezzel kapcsolatos tájékoztató megtalálható a „Bűnbocsánat és Oltáriszentség” c. szertartáskönyv, 1976, 357-367. oldalán. Ugyancsak itt találhatók az Apostoli Szentszék által meghatározott esetek, amelyekben két szín alatt lehet áldozni, valamint azoknak az alkalmaknak a jegyzéke, amelyet a Magyar Katolikus Püspöki Kar 1972. június 13-14-én Budapesten tartott ülésén jóváhagyott. Ezt az Istentiszteleti Kongregáció 1527/73. szám alatt jóváhagyta és megerősítette.
68. A két szín alatti áldozás az említett szertartáskönyvben közölt lehetőségeken kívül – az Apostoli Szentszék újabb engedélye alapján – lehetséges még:
a) papoknak, akik nem tudnak misézni, illetve koncelebrálni;
b) diakónusoknak és mindazoknak, akik a misében valamilyen szolgálatot végeznek;
c) szerzetesi közösségek tagjainak a konventmisén, illetve az egyházilag jóváhagyott egyéb egyházi közösségben élők „közösségi” miséjén; továbbá a szemináriumok növendékeinek, valamint mindazoknak, akik lelkigyakorlatot végeznek, illetve lelki vonatkozású vagy lelkipásztori összejövetelen vesznek részt (283/-).
69. A megyéspüspöknek joga van megengedni a két szín alatti áldozást, valahányszor azt a miséző pap megfelelőnek ítéli, de arra a híveket fel kell készíteni, hogy a profanizáció minden veszélye elkerülhető legyen, és a szertartás ne húzódjék el a résztvevők nagy száma vagy egyéb okok miatt (283/242; RS, 101. szám).
70. A két szín alatti áldozás vagy bemártással, vagy a kehelyből való ivással történhet. Ajánlatosabb a bemártással történő áldoztatás, amelynek módja a következő:
Az áldozó odalép a pap elé, aki a Szent vért tartalmazó kelyhet tartja a kezében. A pap a mellette álló szolgálattevő által tartott áldoztatóedényből kezébe veszi a Szentostyát, egy kissé belemártja a Szent vérbe, majd a Szentostyát felemelve mondja: „Krisztus teste és vére”. Az áldozó feleli: „Ámen”, majd miután a Szentséget a pap a nyelvére helyezte, visszamegy a helyére (187/246 b. szám).
71. Ha a Szent vér vétele a kehelyből való ivással történik, az áldozó odalép a pap elé, az ő kezéből magához veszi Krisztus testét, majd a szolgálattevő elé lép, aki a kelyhet tartja a Szent vérrel. A szolgálattevő mondja: „Krisztus vére”. Az áldozó feleli: „Ámen”, és a szolgálattevő odanyújtja neki a kelyhet, amelyet az áldozó a saját kezével szájához emel. Az áldozó egy keveset iszik a kehelyből, azt visszaadja a szolgálattevőnek, és visszamegy a helyére. A szolgálattevő a kehely peremét megtörli a purifikatóriummal (286/244).
72. Ne áldozzanak a kehelyből való ivással a világi hívők akkor, ha olyan nagy az áldozók száma, hogy emiatt nehéz megbecsülni az Eucharisztiához szükséges bor mennyiségét, és fennáll a veszély, hogy Krisztus véréből a nagyobb mennyiség marad meg a szertartás végére konszumálásra, vagy ha nincsenek megfelelő számban a szentáldozás rendes, illetve kellően képzett rendkívüli kiszolgáltatói, vagy ha az áldozók jelentős része számára idegen a kehelyből történő áldozás (RS, 102. szám).
73. Nem szabad megengedni, hogy a Szentostyát maga az áldozó mártsa a kehelybe, sem pedig azt, hogy a bemártott Szentostyát a kezébe vegye. A koncelebrálók és a két szín alatt áldozók számára több kehely is használható: nem szabad azonban Krisztus vérét egyik kehelyből a másikba önteni (RS, 104. szám).
74. A purifikálást felavatott akolitus is elvégezheti (RS, 119. szám).
Tisztelendő Testvéreink! Körlevelünket befejezve ismét a Szentatya említett enciklikájára hivatkozunk:
„Napjainkban újra fel kell fedeznünk és meg kell becsülnünk a liturgikus szabályok iránti engedelmességet. Az a pap, aki a liturgikus előírások szerint végzi a szentmisét, és a vele egységben levő közösség szótlanul, de mégis ékesszólóan bizonyítja az Egyház iránti szeretetét. Senkinek sincs megengedve, hogy lebecsülje a ránk bízott misztériumot: túlságosan nagy ahhoz, hogy bárki megengedhesse magának, hogy olyan önkényességgel bánjék vele, ami nincs tekintettel szent jellegére és egyetemes voltára” (Az Egyház az Eucharisztiából él, V. fejezet 52).
Budapest, 2004. december 8.
A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia
.