Vedres Csaba: Csendzenék
Kevés dolgot találunk egymással ellentétesebbnek, mint zene és csönd kettőségét. Mégis, szinte kitapintható a szándék a zenetörténet nagyjainál, hogy megmutassák, hang és némaság tulajdonképpen összetartoznak. Megszólalást váró, feszültség-teli csöndet, avagy elnémulás utáni, telített hallgatást csiholni nagyon keveseknek sikerült. Vedres Csaba legújabb lemezén ezzel próbálkozik.
Ha feltesszük a 2009 decemberében megjelent Csendzenék című korongot, első hallásra talán nem is ragad meg belőle semmi. Halk, simogató dallamok, áttetsző szerkesztés, könnyű vasárnap délutáni muzsika. Csak semmi hatásvadászat. Ha azonban jobban odafigyelünk, a jórészt korábbi Vedres-albumokról válogatott zene elkezd összeállni, s lassan kinyílik. A Vedres Csaba művészetével ismerkedők számára remek bevezető, ám az életmű ismerőinek is finom meglepetéseket tartogat ez a lemez. Ott van mindjárt a kezdő Szent Márton imája, melynek ihletett hegedűszólója (a feleség Gyermán Júlia hegedűművész tolmácsolásában), majd szinte rezzenéstelenül megszólaló 23. zsoltára olyan tisztaságot sugároz, mely csak a legéteribb Isten-dicsérő zenék sajátja. Megnyugtató zongoradarabok, szintetizátoros, ám mégis szívet melengető darabok váltják egymást, ám ha meghalljuk József Attila Kész a leltár című versének kórusfeldolgozását, az Ómagyar Mária-siralmat, a Szeretet-himnusz egy részletének megzenésítését vagy a régi szólókoncertek nagy slágerét, a Noktürn zongorás változatát, rájövünk, milyen oktalan a magasművészet köreiben dívó „kifinomult bonyolultság” eszménye. Ezeket a szelíd darabokat valaki biztos kézzel formázta. Valaki, akinek hatalma van ember-létünkbe szeretettel közbeszólni.
Kifejtést kíván a lemez alcíme: Ephata II. Nyolc éve egy borús hangulatú album jelent meg, melynek néhol dühöngő, máshol lemondó szintetizátor-kísérletei az evangéliumi történet fordulópontjának kapujában vergődő embert festették. E korongot hallgatva bizton állíthatjuk: a felszabadító mondat – ephata, azaz nyílj meg – elhangzott, a csoda megtörtént. E fordulópont élménye mozgatta a szerzőt is, aki azt írja, itt összeválogatott darabjai azt a csöndet szólaltatják meg, amelynek „érintése a keserűséget tiszta bánattá oldja, az agresszivitást hajtóerővé és lendületté, a haragot megbocsátássá, amely túlmutat ezen a világon. Az alaktalan káoszt kifejezési formává, a rendezetlen gondolatokat renddé, a sebzettséget és sértettséget érzelmi töltéssé, s mindezeket együtt: zenévé.”
A kivételes élményt jelentő albumot igazi koronaként a majd’ 9 percnyi Consolatio – azaz vigasztalás – zárja. Utolsó hangjainak elnémultával kezdődik azonban igazán ez a lemez: a csend születésével.
(Vedres Csaba: Csendzenék, 60 perc, Periferic Records, 2009)
Paksa Balázs
Megjelent: Teofil, 2010. április