Neal Morse: Lifeline
A magyar zenekínálat egyik nagy hiányossága, hogy csupán végletek között választhatunk: egyik oldalon múzeumi „magasművészet”, a másikon szemérmetlen profithajhászással gyártott tömegtermék. Középútként pedig – ha van – egyre szűkül az igényes, mégis közérthető zenék kínálata. Külföld viszont elég nagy ahhoz, hogy sokféle kezdeményezés teret nyerjen. A világhír természetesen sosem garantált, de a tisztességes megélhetés elérhető művészi kompromisszumok nélkül is.
Ilyesféle karriert futott be a kilencvenes években az amerikai Spock’s Beard is kellemes neo-progresszív muzsikájával. Kitartó rajongótábora máig csodálja produkcióit, s az egykori vezéregyéniség, azóta már kivált Neal Morse zenéjét szintén, kinek legújabb Lifeline című szólóalbuma még épp belefért a 2008-as évvégi hajrába. Az albumot feltéve azonban semmiképp se számítsunk 
konjunktúra-termékre. Neal Morse énekes, billentyűs és gitáros vibráló invenciójának újabb bizonyítékát adja kezünkbe, és elkalauzol minket abba a korba, amikor még létezett igényes, dallamos, fifikás, mégis őszinte érzéseket megéneklő rockzene. Morse le sem tagadhatná gyökereit, melyek a hetvenes évek nagy progresszív irányzataihoz kötik: a Yeshez, a Genesishez és az ELP-hez. A dalok mégsem nosztalgiázásról szólnak, frissek, bőséggel merítenek a mából. Kezdésként mindjárt alapos bemelegítést kapunk a címadó Lifeline 15 percében, annak elején pedig egy 4 és fél perces hangszeres nyitánnyal, amely tematikailag és hangulatában is megelőlegezi az egész album zenéjét. Ezután szépen formált dalok érkeznek, valamint – és ez bizony szokatlan – átgondolt zeneiség. Az egyszerűbb The Way Home után sötétebb színeket fest a Leviathan, majd újból finom líraiságot kapunk God’s Love címmel. A Children Of The Chosen kissé hűvös középtempója után pedig So Many Roads cím alatt mintegy félórányi folyamatos örömzenélés következik, elragadó tempó- és hangulatváltásokkal, okosan megoldott témavisszatérésekkel és finoman felépített dramaturgiával. A Fly High kissé patetikus, de szép lezárás. A lendületes album muzsikáját finoman vonja egységbe néhány, több dalon keresztül visszatérő zenei motívum, a szövegek keresetlen egyszerűsége, valamint a megvalósítás kompromisszummentes profizmusa, amiben a szerző maximalizmusa mellett oroszlánrésze van a Dream Theater hírneves dobosának, Mike Portnoynak is.
A dalcímek árulkodóak: Neal Morse hosszú keresés után néhány éve megtért keresztényként éli életét, s átütő tehetségét az Úr szolgálatába állítja. Arról énekel, Aki életfonalat nyújtott neki.
(Neal Morse: Lifeline, 70 perc, Radiant Records, 2008)
Paksa Balázs
Megjelent: Teofil, 2009. május