Ola Gjeilo: Northern Lights
Vannak még csodák – sóhajt fel megkönnyebbülten az újdonságok hajszolásába belefáradt zenehallgató, az életidegen szerzői koncepciókra ráunt zenetudós és a zenei tömegtermelés követésében megfásult recenzens. Ola Gjeilo 2012-ben megjelent szerzői lemezét, a Northern Lights című korongot ugyanis nem túlzás e szóval illetni. Hiszen a norvég származású szerző egyházzenei kórusműveit felsorakoztató album első taktusainak hallatán nem is zeneszerzői teljesítményre, a kitűnő előadásra vagy az igényes kivitelre, hanem valami egészen másra asszociálunk: Ola Gjeilo nem csak zenét írni, hanem imádkozni is tud. Nagy-nagy kincs ez Európa komolyzenéjének elitizmusba zárkózása idején.
Kiindulásként azonban mégis érdemes a zenei hatások felől közelítenünk: az 1978-ban született, zeneszerzést Amerikában tanult szerző a kortárs európai zene azon harmonikus vonulatának reprezentánsa, melynek alapjait még Arvo Pärt rakta le a múlt század hetvenes éveiben: a zenei kifejezőerő teljes száműzése, letisztult minimalizmus és az európai többszólamúság kezdeteihez való visszatérés jellemzi e muzsikát. Ola Gjeilo itt hallható műveiben hangsúlyos az észt zeneszerző hatása, ám ő maga nem utánoz, csupán inspirációt merít, melyet nem fél egyéb hatásokkal keverni.
Például popzeneiekkel, melyre kitűnő példa az albumot keretező két tétel: a The Ground (Pleni sunt caeli) a szerző Sunrise Mass című darabjának zárótételeként bátran válogat a miseszövegekből, s nyugodt harmóniáival egyfajta „megérkezést” sugároz; a záró Evening Prayer pedig Szent Ágoston egyik imádságát dolgozza fel, szaxofon-improvizációval fűszerezve. E két darab – noha a lemez talán legkommerszebb hangütésű tételeiről beszélünk – bármelyik kortárs crossover-album éke lehetne, csakhogy ami a fennmaradó lemezidőben történik, az messze felülmúlja várakozásainkat. A Dark Night of the Soul filmzenei láttató-erővel, ugyanakkor megragadó egyszerűséggel elmesélt lélek-utazás, melyben izgatott, pattogó 5/8-os periódusok váltakoznak tündér-tisztaságú, békés pillanatokkal. A Keresztes Szent János versén alapuló terjedelmes tétel méltán ragadja meg figyelmünket, ahogy a Prelude (Exsultate, jubilate) keretes beosztású darabja is, mely talán a legpregnánsabban idézi meg a középkori Európa szakrális zenéjét. Az Unicornis captivatur a húsvét titkát megéneklő engelbergi kódex szövegét változatos, átkomponált igényességgel, a Tota pulchra es a Szűz Máriát dicsérő ősi liturgikus szöveget pedig intim gyengédséggel zenésíti meg.
S ezen a ponton mind a zenei vonatkozások, mind a szavak elnémulnak: az imádság régiójába lépünk. A Phoenix (Agnus Dei) drámán túli drámáját és a The Spheres (Kyrie eleison), valamint a a címadó szerzemény áttetszően éteri muzsikáját hallgatva szinte elfelejtjük, hogy mindez ember-alkotta művészet. Az album lelki és zenei csúcspontját a megtestesülés titkát kibontó, transzcendens békességet árasztó Serenity (O magnum mysterium) és a nagycsütörtök intim, baljós szomorúságát megfestő Ubi Caritas jelenti. A szerző és a műveket interpretáló Charles Bruffy vezette Phoenix Chorale itt olyan magaslatokra jut el, melyeket emberi eszközökkel alig lehet kifejezni. A csend szféráján finoman átszűrődő zenéjük által megsejtünk valamit az örök Jelenlét világából, melyet azoknak készített az Atya, akik szeretik őt.
Életünk határhelyzeteiben – legyen az születés, gyökeres sorsforduló, tragédia vagy halál – nem segít a hétköznapokban ránk ömlő konzumzene. Ola Gjeilo zenéje ekkor is megnyugvást, vigasztalást nyújt, s e képessége által – nem túlzás – a legnagyobbakkal is állja az összehasonlítást. Mert van valami, amit sem zeneszerzői fogásokkal, sem stílusismerettel, sem az utókor kétséges értékítéletével nem lehet pótolni: az ihletettség áldott-mámorító, egy másik világ létéről tudósító állapotát, melynek visszfénye ott ragyog a kész műben. Ola Gjeilo bírja ezt az adományt, s átimádkozott muzsikája bizonyítja: jól sáfárkodik vele.
(Ola Gjeilo: Northern Lights – Phoenix Chorale, Charles Bruffy, 60 perc, Chandos, 2012)
Paksa Balázs
(Megjelent: A Szív, 2013. szeptember)