Szilas Imre: Abonyi mise
"Miért, csak az ördögnek lehetnek jó dallamai?"
Így felelt kérdéssel egy néger asszony arra a kérdésre, hogy szerinte hogyan fér össze a gospel/rock-zene a templomi áhítattal. És ez a pajkos, már-már szemtelenül vidám mondat jutott eszembe, miközben hallgattam ezt a zenét. Szilas Imre Abonyi miséjét.
Hogy az Olvasónak semmi sem jutna eszébe e név és cím hallatán? Megértem. Én is így voltam, egészen addig, míg egy lemezboltban bele nem füleltem ebbe a felvételbe. Amit hallottam, nagyon érdekesnek találtam, így beruháztam a CD-re, a szerzőnek meg egy kicsit utánanéztem. 
Kiderült, hogy a nevezett úr volt az egyik az elsők között, akik az egyházi zenét a 60-as években betörő beat-zenével próbálták megújítani: Szilas Imre fiatal kamaszként, 1967-68-ban megírt két Beatmiséje volt az egyik úttörő próbálkozás. Sillye Jenő még a láthatáron sem volt. Aztán a szerzőt némi zenekarosdi után Amerikába sodorta a sors szele, és a mai napig ott él. Közben egyetemet végzett (filozófia és egyházzene szakon), s mostanság templomi orgonistaként működik.
Mindez azonban mellékessé válik, ha belehallgatunk az 1997-ben, az első Beatmise 30 éves évfordulójára készült Abonyi mise zenéjébe. Hát, szokatlan élményben lesz részünk... Az alapvetően billentyűs hangszerekre épülő darab öt tételből áll, s a latin liturgiaszöveget zenésítette meg a szerző. Ragyogóan. Rögtön az elején, a Kyrie-ben a három verssorra három külön fúga bontakozik ki, méghozzá rock-hangszerelésben, dobbal, basszusgitárral és billentyű-szólóval. És hogy ne legyen minden olyan szokványos, még egy, a klasszikusoktól ellesett zeneszerzői bravúrral, a fúgatéma függőleges megfordításával megspékelve! Erre mondják: nem semmi. Aztán folyik tovább a dallamok és ötletek áradata, ami hol Bach polifóniáját, hol a gregoriánt, hol pedig a progresszív rockzene nagyjait (Deep Purple, Yes, ELP...) juttatja eszünkbe. És mégis eredeti. A szerző bámulatos magabiztossággal olvasztja egybe a látszólag egymástól távol álló zenei stílusok jegyeit, s közben megtartja egyéni hangját, jóízűeket improvizálva elektromos orgonáján. A tételek hosszúsága és zenei kidolgozottsága szétfeszítené a liturgia kereteit, így a mű inkább koncertpódiumokon érzi jól magát – ez azonban mit sem von le értékéből.
Az Abonyi mise mestermunka, és azt hiszem, egyedülálló darab a maga nemében, hiszen bátor kísérlet az egyházzene modern és – hangsúlyozom – igényes újrafogalmazására. Nagyon nagy kár, hogy elég kevesen ismerik. S hogy a jó dallamokat Isten dicsőítésére is használhatjuk? Nem ördögtől való gondolat: az Abonyi mise fényes bizonyíték rá
(Szilas Imre: Abonyi Mise, 57 perc, BAR-KOV Kft., 1997)
Paksa Balázs
Megjelent: Teofil, 2007. november