Sillye Jenő: Jézus anyja, Mária
Mária igen-je az üdvtörténet egyik, ha nem a legfontosabb pillanata. Egy fiatal, szerény lány, aki jelet kap, s bár nem egészen érti Isten tervét, vonakodás nélkül elfogadja azt. Ez az egészen rendkívüli hit-lépés, ami miatt tiszteljük Máriát, ám az kevésbé tudatosul bennünk, hogy a Szent Szűznek későbbi élete során mennyit kellett küzdenie, hogy újra és újra megerősíthesse Gábriel arkangyalnak egykor kimondott igen-jét. Sillye Jenő Jézus anyja, Mária című művét sok más erénye mellett főleg ennek megmutatása teszi a műfaj egyik legjelentősebb alkotásává. Az oratorikus dalciklus bő harminc éve született, s épp húsz éve készült belőle stúdiófelvétel.
A gyakran Mária-oratórium néven is emlegetett darab hosszabb alkotói hallgatás után, a Szent II. János Pál pápa által meghirdetett 1987-es Mária-év ihletésére keletkezett, s már formájával is érzékelteti az iménti szempontot: tételeinek száma 14, tudatos utalásként a keresztút állomásaira. A Kovács Gáborral ekkorra már megszakadt művészi kapcsolat pótlásaként a szerző közvetlen egyszerűségű, letisztult szövegköltészete került előtérbe, melyet a Máriát érintő szentírási források komoly használata árnyal. A bibliai hűség és a (többek között Kerekes Imre OCist, Vangel Imre és Tarjányi Béla teológusokkal egyeztetett) teológiai pontosság nagy erénye a műnek, melyben természetesen több ponton is megszólal Mária. Ezek az evangélium szempontjából fiktívnek tekinthető részek ugyanakkor nem sértik a hitelességet, gyakran az adott helyzet lelki átéléseként értelmezhetőek. Mária tehát az angyali üdvözlet (Szolgáló leányod) és a Magnificat bibliai szövegei után Krisztus születésének boldog éjjelén (Betlehem), majd Simeonnál is hangot kap. Ezek elsősorban az öröm és a hála ujjongó sorai, az első kétségek a jeruzsálemi zarándoklat Jézus-keresésekor (Jeruzsálem), majd a Mester rokonságát firtató kérdésekre (Ki az én anyám?) válaszul hangzanak fel, utóbbi esetben Izajás szavait adva az Istenanya szájába. A kulcspillanat pedig a golgotai jelenet (Íme a te anyád), ahol Jézus és Mária megzenésített párbeszédet folytat a megváltás iszonyú kínjáról, hogy aztán az üdvtörténet további részében (darabunk szerint) a Szent Szűz elnémuljon. Izgalmas ellenpontként a szövegkönyvet egyre jobban eluralják a konkrét szentírási versek megzenésítései, s közöttük különös hangsúlyt kap Izajás próféta jövendölése az Úr szenvedő szolgájáról – ez több ponton megrendítő eszkatologikus távlatot ad a darabnak. Nem kell tehát attól félnünk, hogy a mű eltéveszti a hangsúlyokat, s egy sajátos „Mária-evangéliumot” mutatna be. Ez a jó érzékkel megtalált egyensúly szépen kibontja a Megváltó és édesanyja kapcsolatának valódi természetét: Mária nem tolakszik Jézus elé, nem akar valamiféle „társ-megváltó” lenni, ehelyett az isteni terv szerény eszközeként minden pillanatban a Megváltóra mutat, mondván: „őt kövessétek!”
Ami a Jézus anyja, Mária zenéjét illeti, Sillye Jenő itt is követi a szövegekben tetten érhető egyszerűség és közérthetőség eszményét, ezért feladja egy tételeken átívelő nagyforma építésének lehetőségét, s különálló dalokként formálja meg a tételeket. Oratórium helyett ezért helyesebb talán „oratorikus dalciklusként” meghatározni a darab műfaját, amit a változatos hangvételbeli, hangnemi és tempó-összkép is erősít. A zenei hatás, amelyet Sillye ezúttal a leggyakrabban alkalmaz, a versszak és a refrén közti erősebb különbségtétel: a nyitó Emmánuel recitatívó-versszakai és kötött ritmikájú refrénje; a Simeon tétel lírai vallomása és lendületes próféciája; a Jeruzsálem és a Kánai menyegző hangsúlyos tempóváltása, illetve a Pieta (Íme a te Fiad) fájdalmas vezérkórusa és drámai Izajás-próféciái szinte mind erős kontrasztban állnak egymással. További érdekesség, hogy Sillye néhol kifejezetten igyekszik megidézni a magyar népzenei hagyományt pentaton dallamokkal vagy pl. kvintváltós dallamszerkezettel (Szolgáló leányod). Nagyforma helyett laza keretet ad a műnek az Emmánuel-refrén Pünkösd tételben való (s egyre feljebb moduláló) visszatérése, valamint a Máriára vonatkoztatható izajási prófécia „tizenkét csillaggal ékesítem koronád” (Pieta vége) dallami megfeleltetése a Jelenések könyvének hasonló kijelentésével (Napba-öltözött Asszony). A szerző korábbi oratorikus műveihez képest most bátrabban él a szólisták és a kórus ellentétbe állításának eszközével is, ami tovább fokozza a változatosságot, mi több, Sillye néhány zenei csemegét is kínál: a Simeon tételben bravúros a próféta és Mária ellenszólamokkal megoldott duettje, amit a kórus remekül ellenpontoz dinamikus, enyhén vészjósló próféciájával („Ez a Gyermek jel lesz…)”. A barokk kórusirodalomra utal vissza az ifjú Jézus feddő szavait megzenésítő gyermekkar a Jeruzsálem („Atyám dolgaiban…”) tételben, a zárószám (Napba-öltözött Asszony) pedig szédítő ívet jár be a még Kovács Gáborral közösen írt Mária-litánia sorait megidéző unisono-kezdéstől a Jelenések könyvének dicsőséges Mária-ábrázolásán át a zárókórus fenséges tutti-hangzásáig, amit egy (a zenésztárs Borka Zsolt által szerzett) ellenszólam-kettős koronáz. A közérthetőség jegyében a kórushoz csatlakozó kamarazenekar szólamai leginkább díszítő, színező funkciót töltenek be, szólisztikus feladatuk alig akad a mű során: a központi szerep – a műfaj hagyományaiból adódóan – szinte minden esetben a vezérdallamé és az azt kísérő gitáré.
A jelenleg elérhető, 1998-ban készült stúdiófelvétel a Kristályóriás másfél évtizeddel azelőtti templomi felvételének metódusát igyekszik követni, sajnos félsikerrel: a kórus és a szólisták szövegmondása szinte mindvégig tiszta és érthető ugyan, ám a kamarazenekar szólamai sokszor elmosódnak a háttérben, több helyütt elfedi őket az elektromos szólógitár önmagában indokolt, ám gyakran túl agresszív hangzása. Míg a húsvéti oratórium tiszta és intim hanglemez-felvételéből némi túlzással partitúrát lehetne írni (s ezért elnézhetők a muzsikusok apróbb tévesztései is), a Jézus anyja, Mária esetében – habár kihallható a komolyabb felkészülés és befektetett munka – ez szinte lehetetlen vállalkozás volna.
Ahogy arról már szó esett, darabunkban Mária Jézus kereszthalála után elnémul, s csupán a zárótételben szólal meg, dicsérve az Urat. Szimbolikus gesztus ez, mely tovább erősíti a mű legfőbb üzenetét: Mária igen-je az önátadó bizalom válasza volt az Úr hívására, mely az időközben átélt szenvedéssel súlyosodva még erősebb elkötelezettséget szült annak kimondójában. Az Úr hatalmas kegyelmének műve ez, mely minket is az Ő dicsőítésére és követésére indít.
Sillye Jenő: Jézus anyja, Mária – Oratorikus dalciklus (1987), 50 perc, szerzői kiadás, 1998