Neal Morse: Testimony Two
Neal Morse elmehetne egy hosszabb alkotói szabadságra. Hogy miért írok le egy ilyen pimasz mondatot a jelenkori progresszív-rock szcéna talán leginvenciózusabb alkotójával kapcsolatban? Mert igaznak érzem. Holott legfrissebb lemeze, az idén tavasszal kiadott Testimony Two című album egyáltalán nem rossz zene, sőt. Az ellentmondás látszólagos, oldjuk hát fel.
A zenei munkamániás Neal Morse 2002-es megtérésekor egyszerre hagyta ott anyacsapatát, a Spock’s Beard-öt és az alkalmi projektként működő Transatlantic supergroupot, ám nem lassított: a további években saját neve alatt jelentette meg albumait. Kezdve mindjárt az árulkodó című Testimony dupla albummal, amelyen elmesélte nekünk, mi történt vele. Az ügyes ötletekkel megtűzdelt dalfűzért sok-sok kitűnő anyag követte, ám a 2007-es Sola Scriptura környékén már érezni lehetett: habár az alkotókedv nem csillapodik, az invenció bizony fogy. Egy letisztultabb lemezzel – Lifeline – még újból megnyert magának az amerikai zenész, ám legutóbbi munkáját hallgatva újból felemás érzések kavarognak bennem. A 2003-as lemezt nemcsak címében, hanem tematikájában és zenéjében is megidéző új album és könyv (mely egyébként előbb készült el, mint a muzsika) kapcsán ironizálhatnék azon, hogy Szent Ágoston után melyik a világ második legdokumentáltabb megtérése, de nem teszem, Neal Morse szándékai nemesek. A zene pedig jó, még ha szinte minden momentuma ismerős már valahonnan. Fogós, dallamos refrének, megfelelő arányban adagolt keménység és líra, őrült hangszerszólók – a Testimony Two nemcsak a kortárs amerikai keresztény rock világából, hanem a neo-progresszív színtér alkotásai közül is kiemelkedik. Hogy mégsem vagyok maradéktalanul elégedett, arról érdekes módon maga Morse gondoskodik, aki kereszténységhez vezető útjának mesélése közben – dramaturgiailag indokolt helyeken – maga idézi meg a nyolc évvel ezelőtti lemez témáit. Sőt, e motívumok képezik jelen album zenei kötőanyagát, csakhogy sok helyen ezek bizony sápatagnak bizonyulnak. Neal Morse talán épp az előző anyag legkevésbé emlékezetes vezértémáiból építette fel a folytatást.
Nem kell azonban aggódnunk, a Testimony Two így is bőven tartogat csodás pillanatokat, és dalokra széteső elődjét éppen összefogottságával, tömörségével múlja felül. A laza keret itt is megvan, s a – Spock’s Beard tagjaival felvett – Time Changer vokális polifóniája, a művész beteg szívvel született kislányáról szóló Jayda, valamint az első mélypontot megéneklő Jesus’ Blood tépelődő lírája, a The Thruth Will Set You Free sötét örvénylése és az It’s For You bizsergő felszabadultsága magával ragadó élmény. Külön említést érdemel az album második lemezén elhelyezkedő három dal, melyek „könnyed” 40 percnyi levezetést adnak az előző 78 perc tömörségéhez. Szerzőnk az első két számban a dicsőítős lemezekről és a Lifeline-ról megismert letisztultságot hozza (a másodiknál – Supernatural – ez talán jobban sikerült), a záró Seeds Of Gold 26 perces tétele azonban minden várakozást megér. A régimódi prog-rock stílusban építkező szvit legnagyobb pillanatai közé tartozik, amikor a vendég Steve Morse egy gitárszólóban megmutatja, miért is tagja a jelenkori Deep Purple-formációnak. S ha már a közreműködőknél tartunk: multi-instrumentalista főhősünk mellett immár törzsvendég (a Dream Theatert nemrég elhagyó) Mike Portnoy dobos, valamint Randy George bőgős és Paul Bielatowicz gitáros.
A Testimony Two tehát hiteles tanúságtétel és kiemelkedő minőségű munka a mezőnyt tekintve – de annyira azért nem, hogy Neal Morse életművének legfényesebb fejezetei között emlegessük. Szóval továbbra is tartom: indokolt lenne az a művészi vakáció.
(Neal Morse: Testimony Two, 115 perc, Radiant Records, 2011)