Taizé: Jézus eljön hozzád
Csendes korszakváltás – ötlött fel bennem a legújabb magyar nyelvű taizéi lemez, a 2012 tavaszán megjelent Jézus eljön hozzád című album első meghallgatása után. Úgy gondolom, a hallott zenére, a stúdiófelvétel körülményeire, valamint a taizéi mozgalom helyzetére egyaránt vonatkoztatható ez, mielőtt azonban madártávlatból elemeznénk nagyívű folyamatokat, essék szó magáról a friss korongról.
Kezdjük a felvétellel, amely precíz, tisztességes munka. Fontos ezt kiemelni, már csak azért is, mivel a rendszerváltozás sűrűjében kiadott első két magyar nyelvű nagylemez lelki és művészi értelemben is rendkívül magasra helyezett mércéje után kisebb hullámvölgy következett, a mélypont pedig az itt-ott hamis momentumokkal és szerencsétlen dal-, illetve előadó-választással sújtott, 1998-as Magnificat-album volt. A Jézus eljön hozzád hangzása – megismételve az imádságos lelkület és a profi produkció követelményei közti okos egyensúlyt – bebizonyítja, hogy a hét évvel ezelőtti album igényessége immár pozitív tendencia.
De félre a technikai kérdésekkel, maguk a felvett dalok is több érdekességgel szolgálnak, melyek közül a legfontosabb, hogy az album 19 éneke közül csupán egyetlen, a záró Per crucem Jacques Berthier szerzeménye. A csaknem húsz éve elhunyt zeneszerző énekei – akit még maga Roger testvér kért meg arra, hogy az útjának elején járó közösség számára zenét komponáljon – tehát átadják helyüket az új szerzeményeknek, melyek derékhadát egységes „Taizé” szerzői megjelöléssel a zeneértő taizéi testvérek írják. Ez a vegyes ének-készlet természetesen nem rendelkezhet olyan markánsan egységes jellemzőkkel, mint a Berthier-életmű, mégis, azokat az alapvető sajátosságokat, melyeket immár több évtizede a taizéi muzsika tulajdonságaiként azonosítunk, mindegyik ének teljesíti. E lemez válogatása igyekszik átfogó képet adni az elmúlt évek nagy találkozóin népszerűvé vált énekekből, szerencsésen elkerülve a gyengébben sikerült darabokat. Külön meg kell emlékeznünk a friss magyar fordításokról, melyek ihletettek, könnyen énekelhetőek, s a lehetőségek szerint visszaadják az eredeti szövegek értelmét. Kiemelkedő momentum a Tu sei sorgente viva (Légy forrás a szívünkben) magyar felvétele (a kissé döcögő adaptáció ellenére), a Cantate Domino canticum novum dinamikusan örvénylő, a zárlatban rézfúvósokkal megkoronázott kánonja, a Dominus Spiritus est nyugodt derűje, az Exaudi orationem meam (Tehozzád könyörgök) fájdalmas fohásza és a Sit nomen Domini visszafogott, klasszicizáló hangvétele.
Noha Roger testvér kezdetben féltette közösségét attól, hogy lelkiségi mozgalommá váljon, úgy tűnik, Taizé a kezdeti nagy, ökumenikus lendület után nyugodtabb vizeken evez, és – megtartva különleges hivatását – maga is egy sajátos, felekezetek közötti lelkiségi mozgalommá alakul. Jel-szerepe talán csökkent, elfogadottsága talán nőtt, szerepe azonban biztosan átalakul: látványos egység helyett kiengesztelődést, kifejezett ökumenikus törekvések helyett inkább sajátos lelkiséget kínál mindazoknak, akik „nyitott szemű”, józan misztikára, igényes ima- és énekkultúrára, valamint hitük forrásainak újrafelfedezésére szomjaznak.
(Jézus eljön hozzád – taizéi énekek, 66 perc, Cselekvő Remény Alapítvány, 2012)