Neal Morse: Momentum
Neal Morse nem nyughat. Talán maga is érezte, ráférne némi pihenés, ám a kísérőfüzet sorai szerint épp nyaralás utáni semmittevésének közepén pattant ki agyából új dal, egy tévében látott tanúságtétel alapján. Ezt jó jelnek vette, a zenészhaverok ráértek, stúdióidő is volt, a többit tehát rábízta a fentiekre, s íme, pár hét alatt lőn új lemez. Aki enyhe iróniát vél felfedezni soraimban, nem téved túl nagyot, ám azt hiszem, igazságtalan vagyok, hiszen a végeredmény – az idén megjelent Momentum című új Neal Morse-album – önmagáért beszél. Minden tekintetben.
Egy húsz éve folyamatosan alkotó, már most tekintélyes életművel rendelkező zeneszerzőtől nem számíthatunk falrengető újdonságra, ilyesmit ne is várjunk a friss korongtól, az eddigiekben megszokott minőségre viszont szinte előre fogadhattunk: a Momentum biztosan hozza a színvonalat. S ez a színvonal nem csekély, még ha jóformán minden taktus ismerősnek tűnik is. Neal Morse ezúttal is kedves zenésztársaival dolgozott, ám egyúttal nem esett megalomániába, s ami a lemezidőt és koncepcióját illeti, megállt 60 percnél, illetve sima dalok egymásutánjánál – egy kivétellel: a záródarab (World Without End) a régi jó progresszív rockos hagyományokhoz hűen összetett, többtételes szerzemény, mely csaknem a lemezhossz felét elfoglalja. Ennek méretei ugyan ijesztőek, de ha belehallgatunk, csak a szokásos történik: himnikus vezértéma, aztán hardrockos aprítás, lendületes versszakok, elmerengő líra, majd könnyed (kissé az angolszász népzenére hajazó) középtempó, végül pedig felemelő apoteózis, billegve a giccs határán. S itt-ott ügyes téma-átkötések (még akkor is, ha előre tudjuk, merre modulál a zenefolyam), pajkos kikacsintás az életmű régebbi darabjaira, valamint laza és fölényes hangszeres virtuozitás. Rég kitaposott és jól bevált nyomvonalon halad tehát Neal Morse, s a fennmaradó öt dalban sem tér le választott ösvényéről: a címadó nóta (Momentum) fékezhetetlen lendületével, a zenéjében a Spock’s Beard-ös korszakot is megidéző Thoughts Part 5 kacskaringósságával, a Smoke and Mirrors finom lírájával egyaránt megérint, ahogy a Weathering Sky is jól hozza klasszikus hardrock-ízeket, a Freak pedig a Morse-védjeggyé nemesedett Beatleses-musicales dallamosságot.
Neal Morse új lemeze olyan, mint a ritkán látott, ám hűséges barát: jól kiismertem már nyűgeit, ám ha találkozunk, semmivé foszlanak a távollétben eltöltött évek: ott folytatjuk a beszélgetést, ahol legutóbb abbahagytuk. Mondandója ugyan már nem tud felkavarni, de a köztünk megszülető, alakoskodás nélküli őszinteség légköre még mindig felszabadító élmény. Neal Morse sem akar eredetiséget hazudni, s ezt jó néven veszem tőle. Kellemesen elbeszélgetünk – s nem zavar az sem, hogy az utóbbi időben szokatlanul gyakran futottunk össze.
(Neal Morse: Momentum, 62 perc, InsideOut Music, 2012)