Taizé zenei zarándokútján
Az alábbi áttekintő írás az 1987-ben megjelent első magyar nyelvű taizéi album 25. évfordulójára született.
*
Sokféle névvel illették már mindazt, ami a Taizé nevet viselő kis francia faluban történik. Egyesek modern kori táborhegy-élményt, mások egyfajta „keresztény Woodstockot” emlegetnek, amikor évről évre fiatalok tömegei lepik el a szelíd dombokat. Hatvan évvel a testvérek közös életét rögzítő Taizéi szabályzat megszületése, valamint huszonöt évvel az első magyar nyelvű taizéi hanglemez megjelenése után ideje, hogy elgondolkozzunk, mit is adott nekünk Taizé – zenében. Elsősorban új, igényes énekkultúrát, melyet az évfordulók alkalmával érdemes közelebbről is megvizsgálnunk.
A meditatív, többszólamú kórusművek soknyelvűsége a pünkösdi nyelvcsoda élményében, hullámzó ismétlődésük a keleti keresztények szüntelen Jézus-imájának megszentelő tapasztalatában gyökerezik. A mozgalom-alapító Roger testvér a fáma szerint kétszer is komponálásra kérte párizsi zeneszerző-ismerősét, Jacques Berthiert. Eleinte kifejezetten a testvérek közös imádságát szerette volna elősegíteni, majd amikor látta, hogy egyre több fiatal zarándokol el Taizébe, immár az ő számukra kért énekeket.
A rendszerváltozás előestéjén, a korabeli hatalom vigyázó tekintetétől kísérve felvett két magyar taizéi album, az 1987-es Várj és ne félj és az 1988-as Gyújts éjszakánkba fényt máig talán a legszebb keresztmetszetét adják az addigra már több száz énekből álló életműnek. Az egyszerű körülmények között, mégis sugárzóan imádságos hangulatban felvett dalok közül is kiragyog a Veni Sancte Spiritus majd’ nyolc perces felvétele.
A mély csendből előkúszó, szinte suttogó kórus, a Babits-fordította pünkösdi himnusz élményszerű tolmácsolása, az oboa- és a záró gordonkaszóló az imádságos jelenlét olyan időtlen közegét teremti meg, melyben nem tudunk süketek maradni a Szentlélek szelíd hívogatására. A Csak vándorolunk eszköztelen drámaisága és a Várj és ne féljt bevezető gitárbetét az első album, a nagyböjt és húsvét misztériumaiba bevezető dalcsokor a második album további éke.
Az 1991-es Veni Creator Spiritus kazettától kezdve az egyes dalok megformálását egyénítő művészi törekvések hátrébb szorulnak, ezt jelzi a zenei anyag imaóra-összeállításra, valamint a húsvéti-pünkösdi ünnepkörre való praktikus felosztása is. A záró, gazdag hangszerelésű Veni Creator Spiritus pedig az 1987-es lemez Szentlélek-hívó énekének párdarabja. A négy évvel később, 1995-ben megjelent Te vagy a fény című album különlegessége a négyszólamú kórus-énekeket meg-megszakító nagyböjti recitatívók sora, illetve egy több szempontból is egyedülálló dal. A Maranatha! Alleluia! szilaj rézfúvósai szokatlan ércességet, ütős-kísérete stilizált táncot, szövege pedig izzó beteljesedés-várást közvetít.
A CD-formátum az 1998-as Magnificat érdeme, mely néhány kevéssé sikerült felvétel mellett szintén tartogat meglepetést: Joseph Gelineau miséje hű a katolikus rítushoz, integrálja a taizéi stílus jellegzetességeit; könnyen énekelhető, ugyanakkor komoly művészi élményt ad.
Az ezredforduló idején megjelent Jézus életem című lemeztől kezdve a magyar taizéi muzsikusok biztos kézzel válogatnak a régebbi és újabb dalok között. A Neved énekeljük és az In manus tuas, Pater méltán vált népszerűvé az albumról, amik mellett olyan különlegességekbe is belehallgathatunk, mint a Beati vos pauperes vagy Az Úr hallja imám.
A 2005-ben kiadott, Irgalmas Istenünk névvel illetett, és a mozgalom ezévben elhunyt alapítójának ajánlott album élére kívánkozik egy régi-régi ének, az Ostende nobis Domine: a korál-alapú, többszörös kánonnal és élményszerű hangszerszólókkal bonyolódó, mégis végtelenül egyszerű kórusmű megérint, kézen fog, és valóban egy másik világba vezet.
A magyar nyelvű taizéi lemezek első negyedszázadát az idén megjelent Jézus eljön hozzád zárja, melybe belehallgatva nem csupán a kísérőfüzetet lapozgatva lehetünk figyelmesek egy fontos változásra: a közösség zeneértő tagjai által írt, egységesen „Taizé” szerzői megnevezéssel jelölt énekek szép lassan felváltották Jacques Berthier dalait. E lemezen már kissé vegyesebb stílusú, ám gondosan válogatott és fordított énekeket hallunk Taizé egyre bővülő dalkészletéből.
Ó Taizé, ez a kis tavasz! – sóhajtott föl állítólag XXIII. János pápa, amikor egy nehéz nap után hivatalában fogadta a taizéi testvéreket. Taizé jelentősége – ahogy a muzsikában bekövetkezett apró változások is jelzik – az elmúlt hetven évben átalakult. A kezdeti ökumenikus lelkesedés a háttérbe szorult, a felekezetek közöttiséget bátran vállaló sajátos életközösség lelki sugárzása azonban újabb és újabb generációkat szólít meg. Ők azok, akik a józan misztika és a sajátos énekkultúra örökségét ma is továbbviszik a bizalom zarándokútján.
Paksa Balázs
(Megjelent: A Szív, 2012. december – 2013. január)