Sillye Jenő – Kovács Gábor: Perzsa oratórium
„Az Ige testté lett” – lényege szerint a János-evangélium prológusának e mondatát (Jn 1,14) bontja ki Sillye Jenő és Kovács Gábor Perzsa oratórium című műve, mely keletkezése után nem sokkal nemcsak az ismert keresztény dalszerző életművében, hanem a papköltővel közösen írt, nagyobb lélegzetű darabok között is méltatlanul elsikkadt. Pedig a Perzsa oratórium mindenképp érdemes figyelmünkre: ahogy a Kristályóriás és a Jöjj, Lángoló! rendre szokatlan megközelítésben meséli el a húsvéti, illetve pünkösdi eseményeket, jelen darabunk, ha lehet, még formabontóbb, ugyanis következetesen szembemegy mindazzal, amit egy hagyományos, Jézus születéstörténetét feldolgozó karácsonyi pásztorjátéktól elvárnánk.
Sem angyali üdvözlet, sem betlehemi jászol, sem kisjézus, sem pásztorok nem jelennek meg tehát a darabban, leginkább azért, mert tulajdonképpeni cselekmény nincs is. A napkeleti bölcsek és Heródes felbukkan ugyan egyfajta keretként, ám inkább nézőpontjuk lényeges, semmint cselekedeteik. A felszínen „történettelennek” látszik a mű, ám a Perzsa oratórium arra vállalkozik, hogy költői képekben beszéljen el egy sokkal lényegesebb, szemmel láthatatlan történést: a megtestesülés misztériumát. A Sillye Jenő dallaminvenciójának egyik legszebb példájaként felhangzó Csillag ég az éjszakában nyitótétel, valamint az azt követő, Heródes és a bölcsek között lezajló párbeszéd után rögvest beleugrunk a mélybe: titokzatos természeti képek, a jánosi teológia fény-sötét metaforája, illetve az ehhez társuló talányos zene érzékeltet valamit abból a folyamatból, ahogy az egyszülött Fiú saját szabad döntése nyomán kiüresíti önmagát, s amint a sötétség fenyegető erői erről tudomást szereznek, támadásba lendülnek. Önmagában is bravúros ez a kissé monoton, eszköztelenségében is kifejező zenével előadott rész, melynek terjedelme csaknem a darab harmadát teszi ki. Kórustételek és szólórészek váltakoznak, s egy-egy mondat erejéig megszólal a töprengő József, a világtól Jézust féltő angyal, ám a sötétség erőit nem halljuk, ahogy az Atyát sem. „Ó, rejtőzni volna jó, / mert mindig kiszolgáltatott, ki megtalálható.” – összegződik a Fiú anyagvilágba való, önként vállalt lemerülésének hátborzongató tétje, s egyúttal rámutat Jézus földi működésének igazi távlataira, aki olyan feltétel nélküli szeretettel szerette az embert, hogy érte az abszolút sebezhetőséget is vállalta.
A darab ezután fordul egyet, s az eddigi értelmezési lehetőségek mellé beemel egy különös, prófétai hangütést is, melynek időkezelése – talán nem túlzás – a Jelenések könyvét idézi. A Tudod-e, mi a titka? című tétel elején a kórus a bölcsek helyett valójában minket kérdez: ismerjük-e a fényt, mely felé szüntelen igyekszünk? S egy zaklatott prózai monológban közbeszól a Sátán: „Mi közünk hozzád, betlehemi Gyermek?!” A választ pedig a fanfárdallam ígéri: „Aranyat, tömjént, mirhát!” Az idősíkok ezután egybenyílnak, s az egész mű egyik legmegrendítőbb tételeként (Ennek a mirhának…) prófétikus énekbeszéd következik, figyelmeztetve Jézus földi pályafutásának igazi céljára, a kínkeserves megváltásra. A finálé végül visszatér a születéstörténethez, ám önnön metaforikus hangvételéhez hűen a veszély, a kiszolgáltatottság és a sebezhetőség képeivel zárul. A verssorok között megelevenedő egyiptomi menekülés felidézése ráerősít a mű egészének mondanivalójára is: „Mert életed árán / élünk, kicsi Bárány.” Azzal, hogy az időtlenül élő Isten rábízta Fiát a jó és rossz között őrlődő emberre, felfoghatatlan kockázatot vállalt. A konkrét térbe és időbe lépő Fiú pedig megfoghatóvá, sebezhetővé vált: az Atya képmásaként a mi nyelvünkön kezdett el szeretni.
Kovács Gábor 1974-ben született, kivételes érzékenységű szövege (Sillye Jenő minden valószínűség szerint később zenésítette meg a szövegkönyvet) magán viseli a napkeleti bölcsek hagyományához tartozó orientalizmus fűszerét, ám egy pillanatra sem téved ingoványos területre. Teológiája tiszta és pontos, noha olyan történéseket kell érzékeltetnie, melyekről egyáltalán nincsenek egzakt fogalmaink. Érzékelhető és érzékfeletti határán mozog tehát minden szó, s ezt alázatosan, jó ízléssel támasztja meg Sillye Jenő zenéje. A húsz rövid tételre bomló, félórányi egybefüggő zeneanyag egyszerű gesztusokból, néhol a skandálható verssorok ritmikáját átvéve építkezik. A nagyforma laza keretes szerkezetét elsősorban a szöveg tartja össze, a darabot indákként szövik át a visszatérő zenei motívumok. Ezen kívül két különlegességre figyelhetünk fel: a darabkezdő fanfármotívum a mű derekán kulcskifejezésekként is értelmezhető szöveget kap, valamint a nagyszabású ereszkedő dallamot is magába foglaló nyitótétel muzsikája csupán egyszer bukkan fel újra a darabban. E két momentum, s a tény, hogy bizonyos zenei anyagok megformálásukban és hangulatukban szinte megfeleltethetőek a Kristályóriás hasonló tételeinek, utóbbi darabbal rokonítja a Perzsa oratóriumot. Sőt, a párhuzamok miatt úgy tűnik, mintha Sillye Jenő ehelyütt – akár tudattalanul – már a későbbi húsvéti oratórium letisztultabb dramaturgiáját próbálgatná.
„Jézus Krisztus (…) Istennel való egyenlőségét nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem szolgai alakot öltött, kiüresítette önmagát, és hasonló lett az emberekhez.” – Szent Pál a filippiekhez írt levelének második fejezetében (Fil 2,6-7) egyenesen himnuszt ír a megtestesült Igéhez. Sillye Jenő és Kovács Gábor Perzsa oratóriuma ennek a lépésnek a drámáját érzékelteti, s mindvégig figyelmeztet, hogy a bűnös embert megmenteni érkezett Istent már földre lépésének pillanatában durva elutasítás és közöny fogadta. Ahogy Szent János fogalmaz: „A világosság világít a sötétben, de a sötétség nem fogadta be.” (Jn 1,5)
(Sillye Jenő – Kovács Gábor: Perzsa oratórium – Karácsonyi oratórium, 30 perc, amatőr felvétel, 1974)